Mark Baczoni

More about the translator

Translated by Mark Baczoni

Sinking / Süllyed

The prettier the coastline,
the deadlier it is;
so you used to say.
This time of year,
only

the pulmonary patients
from the sanatorium
come here for their
lengthy constitutionals.
It gets cold at night,
cold as the relative tense.

We sit in silence,
as if by the coast;
and then I think of
those water rescue dogs

that stop you swimming.
And how I can’t stand
when something sinks.
Translated by Mark Baczoni
Minél szebb egy part, annál
veszélyesebb. Ezt is te mondtad.
Az évnek ebben a szakában
már csak a tűdőszanatórium

ápoltjai járnak erre hosszú,
egészségügyi sétákra. Estére
hideg lesz, mint egy viszony-
szóban, kabát kell, mondod,

hogy kiülhess a stégre.
És én azokra a vízimentő
kutyákra gondolok,

akiktől nem lehet úszni:
hogy én sem bírom végignézni,
ha valami süllyed.
Mortar / Mész

There is little doubt that all forms of limestone, including some of your bones,
were once in solution in the sea, mother.
So said the illustrated magazine I read, sitting next to you at the hairdresser’s,
the dome of your dryer humming reassuringly. Natural processes gave you
form, and little creatures helped secrete you. Rainwater, high in carbon
dioxide, ate away at the earth’s outer crust, it said, and I concluded that
you’d been washed into the sea as a big wave of highly concentrated liquid.
The humming of the dryer was like the murmur of the sea. Sometimes, there
was so much limestone in the water it was deposited as lime mud. There’s
still quite a lot about, even deep underground. You’ve been building up all
this time. Limestone is good for building with; whitewash is made from
builder’s lime. When you died, dad told them to make the house all white.
Builder’s lime is mostly limestone; calcium carbonate, by another name. You
are made of little crystals of calcium, mother.
Heated to a thousand degrees centigrade, or thereabouts, you separate into
carbon dioxide and calcium oxide. The carbon dioxide is your soul that passes,
what remains is the solid calcium oxide; burnt lime.

Dad and I took your burned-up bones and your immolated blood and softly,
softly as a pagan mason sacrificing to his mother earth, mixed you into our
mortar to make it set; although you were there already.

Every brick we laid that day
                                                had
                                                            fallen
                                                                        down
                                                                                    by morning.
Translated by Mark Baczoni
Aligha kétséges, hogy a mészkő minden formája,
tehát a te csontjaid egy része is, valamikor oldott
állapotban volt a tengerben, anya. Legalábbis
ezt olvastam valami képes ismeretterjesztő újságban,
amikor beültem melléd, egy kikapcsolt fodrászbúra
alá — a tiéd megnyugtatóan zúgott. Aztán fizikai
folyamatok következtében csapódtál ki, élő szervezetek
közbenjárásával választódtál ki. A széndioxidban
gazdag esővizek bontani kezdték a föld megmerevedési
kérgét — írták, én pedig ebből arra következtettem,
hogy roppant mennyiségű, erősen koncentrált szénsavas
oldatként jutottál a tengerbe – a búra zúgása mintha
a tengeré. Helyenként a koncentráció oly fokot ért el,
hogy a mészkő mint iszap rakódott le. Jelenleg is
találni még igen nagy mélységben is mésziszapot.
Úgy látszik, azóta is egyre képződsz. A mészkő kitűnő
építő anyag. A tömött mészkőből égetik a meszet.
Miután meghaltál, apa beidőzített egy tisztasági festést.
A mészégetés alapanyaga a mészkő, kalcium-karbonát.
Apró kalcitkristályokból állsz, anya. Ezer Celsius-fok körüli
hevítés hatására szén-dioxidra és kalcium-oxidra esel szét.
A szén-dioxid a lelked. Apával úgy döntöttünk, hogy
szép gyöngén megfogjuk az elégett csontjaidat,
az elégett véredet, és a mészhabarcs közé keverünk,
noha már abban is te voltál. Aztán amit estig raktunk,
leomlott reggelre.
Space for time / Hely az időnek

(1)

There is a shore where it is now
a few minutes later. There, I already know
where this street leads, whose end I cannot see
from here.

It runs into an alleyway perpendicular to the sea
into which confused seagulls drift time and again
never more to find
their way back to the water.

On that shore, the houses, like sunflowers,
turn unnoticed, following the light,
and the darkness that descends all at once
re-christens the squares each night.

There, I already know that I am the incarnation
of hours, and there's no room
for the time that keeps piling up. What is still to come
crowds out what is passing.

(2)

I stand, always between two events.
I hold them apart, not letting them
collapse into each other.

My hand smooths against the wall of the future.
It closes, unsuspecting, around the cold handle
of the door I'm about to open.

Maybe it does know something
I don't even suspect.
It reaches all by itself where it has to,
every day outwitting death for me.

(3)

I do not end with my skin.
I cross my boundaries like
the sides of a trapezoid, I overflow
my perceptiblebanks.

The outside world touches my body,
seeps in at the pores. I watch
the disturbed undulation of your chest,
the mass of the moon draws
to itself the unsettled sea.

Then, only the obvious sky.
the solitude of a mast without a sail,
and the bushes, as they force the bay
into submission.

Words would pronounce us, but we keep sticking in their throats.
Piling up on the breakers
of a stutter.
Translated by Mark Baczoni
(1)

Létezik egy part, ahol most néhány
perccel később van. Ott már tudom,
hova fut ki ez az utca, amelynek innen
még nem látszik a vége.

Egy tengerre merőleges sikátorba torkollik,
ahová rendszeresen zavarodott sirályok
sodródnak be, hogy soha többé
ne találjanak vissza a vízhez.

Azon a parton a házak, akár a napraforgók,
észrevétlenül fordulnak a fény irányába,
és az átmenet nélkül beálló sötét
minden este új nevet ad a tereknek.

Ott már tudom, hogy az órák bennem
öltenek testet, és nincs elég hely
az egyre halmozódó időnek. Ami eljövendő,
kiszorítja azt, aminek vége.

(2)

Mindig két esemény között állok.
Kitámasztom őket, nem engedem,
hogy egybeomoljanak.

Kezem a jövő falára simul.
Gyanútlanul rámarkol a hűvös kilincsre
az ajtón, melyen hamarosan benyitok.

Meglehet, hogy mégis tud valamit,
amit én még csak nem is sejtek.
Magától nyúl oda, ahova kell,
mindennap kicselezi helyettem a halált.

(3)

Nem érek véget a bőrömnél.
Határaimat, mint egy trapéz szárait,
átlépem, túláradok megismerhető
partjaimon.

A külvilág a testemhez ér,
beszivárog a pórusokon. Nézlek,
miközben a mellkasod zaklatottan
hullámzik, ahogy a hold tömege
magához húzza a nyugtalan tengert.

Aztán már csak az egyértelmű ég,
egy vitorla nélküli árboc magánya,
a cserjék, ahogy uralmuk alá hajtják
az öblöt.

Kimondanának minket a szavak,
de a torkukon akadunk.
Föltorlódunk egy megszólalás szűk
keresztmetszetében.
Oedipus / Oidipusz

(1)

You are the landscape
your fingers the bone-narrow twigs of the trees,
your barren hillshead peak
crowned a fortress
by the setting sun.

Mis-fortunate old man,
stumbling from wall to wall
of your hollowed eye-sockets,
trembling hand outstretched.

As if your eyes looked inward,
into your skull,
your gaze wandering down the aisles,
the parallel rows of seats
drawing you in
as somewhere on stage
the body's vanishing point combusts.

And whichever way you turn, there
a potential life is made
of the mosaic pieces of your curiosity
as - gently cracking -
the layers of perception
separate out into planes
and slide, one over the other.

(2)

It was you, waiting
in the shadow of the rustling,
the forest's lungs,
like a stuffy birdhouse,
filling up with noise.

The augur counting eagles
all day long,
forgetting again and again
where he'd got to.

The tempest fluting through
the hole drilled in your ankle,
teaching your limp to dance.
And the mountain kneeled,
begging you
to stay.

(3)

It was you I saw
in the desert of the eye,
where time, locked into the grains of sand,
had scratched the lens of the wind.

I saw the fingers
of the shrubs weep darkness.
The bark of the argan trees sweat night,
and a caravan cross
the knife-edge of the horizon.

The silhouettes of the backlit bodies
tautened, like paper figures
in a fire,
and the face of the Sphinx,
like a petrified scream, floating
silent above the dunes.

(4)

You wanted to see what was hidden,
what withdraws into its own shadow.
Your blindness now is the night of the cosmos.
The eye is lost
in the radiant magnitude.
Translated by Mark Baczoni
(1)

Magad vagy a táj.
Ujjaid a fák csontsovány gallyai,
kopár dombfejtetőd
bástyává koronázza
a lemenő nap.

Pórul járt öreg,
kikapart szemüregedben
botorkálsz faltól falig, remegő
kezed magad elé kinyújtod.

Mintha a koponyába
befelé látnának a szemek,
a járásokon végighalad pillantásod,
a széksorok párhuzamosai
egyre beljebb terelnek,
míg a színpad mélyén
kigyullad a test enyészpontja.

Amerre fordulsz, arra épül
előtted kíváncsiságod
mozaikjaiból egy lehetséges élet,
közben halk roppanással
síkokra válnak szét,
és elcsúsznak egymáson
az észlelés rétegei.

(2)

Te voltál az, te vártál
a suhogás árnyékában,
és az erdő tüdeje,
mint egy fülledt madárház,
megtelt zsivajjal.

A jós álló nap
a sasokat számolta,
de mindig elfelejtette,
hol tart.

Átfúrt bokacsontodon
a vihar furulyázott,
hogy táncolni tanítsa bicegésed.
A hegy fél térdre ereszkedett,
könyörgött neked,
hogy maradj.

(3)

Téged láttalak a szem
sivatagában, ahol a homok-
szemcsékbe zárt idő
összekarcolta a szél retináját.

Láttam, ahogy sötétséget
könnyeznek a bokrok ágai,
éjszakát izzad az argánfák kérge,
és a láthatár szablyaélén
karaván vonul át.

Az ellenfényben a testek
sziluettjei megfeszültek,
mint a tűzbe dobott papírfigurák,
és a Szfinx arca, akár egy kővé
dermedt üvöltés, hangtalanul
lebegett a dűnék felett.

(4)

Azt akartad látni, ami elrejtőzik,
visszahúzódik önnön árnyékába.
Vakságod most már a kozmosz
éjszakája. A szem a ragyogó
tágasságba vész.
Family Album / Családi album

(1)

It's not the generosity, but the sense of proportion
you find surprising, the sun scattering its light
and shadows before you:
two kinds of seeds for the hungry birds.

Like an arrowhead, you're yanked out
of observation - you find yourself
amid the darkening murmur. The night takes one last
deep breath, pulling away from the shore
before overflowing.

(2)

Breakaway days, cast out of
the continuity of our plans,
in the blindspot of our foresight: such was August,
the summer's singeing our fingertips.

You can hear the trees sobbing in the garden,
their unmistakable counterpoint
knocking on the windowpane: the bony fingers
of departed grandparents -
no one gave them keys when they changed the locks.

(3)

The shadow of the word is an imagined space
the shape of the floating
blocking out the light.

Sentences
flee the page
like little black earwigs,
chewing holes in the eardrums,
nesting in the brain
- their chorus never more to stop.

(4)

There's nothing for it but
to move into this freefall
and inhabit its
accelerating floors.

We stripped off the plaster
of hollow talk to find ourselves
face to face with our forgotten selves
walled into each other.

(5)

The sponges of our eyeballs - soak the view
in colour and form:
cut-out shapes where the things should be.
Like stickers into an album -
what'll you paste in them?

(6)

Where's your handicapped brother?
On the patio? Who left him out there
in the rain?
No one thought to bring him in
he just sits there, rain falling
in his mouth, like a fountain,
birds drinking from it.
Translated by Mark Baczoni
(1)

Korántsem bőkezűsége, inkább
arányérzéke lep meg, ahogy eléd
szórja fényét és árnyékait a nap:
kétféle magvat az éhes madaraknak.

Mint egy nyílhegyet, a szemlélődésből
valami kiránt, a sötétedő morajlásban
találod magad. Az éjszaka még egyszer
nagy levegőt vesz, a parttól visszahúzódik,
mielőtt kiáradna.

(2)

Szakadár napok, kitaszítva terveink
folytonosságából, előrelátásunk
holtterében: ez volt az augusztus,
körmünkre ég a nyár.

A fák zokogása a kertből behallatszik,
összetéveszthetetlen kánonjuk
az ablaküvegen kopog: halott nagyszülők
csontos ujjai, akiknek a lecserélt
zárakhoz senki nem adott kulcsot.

(3)

A szó árnyéka elképzelt hely,
a lebegés alakja a fényt
kitakarja.

A mondatok,
mint fekete fülbemászók,
a papírról eliszkolnak,
lukat rágnak a dobhártyán,
az agyban fészket raknak,
– sose hallgat el többé a ciripelés.

(4)

Nincs más hátra,
mint beköltözni ebbe a zuhanásba,
belakni egyre gyorsuló
emeleteit.

Az üres beszéd vakolatát
levertük, hogy alatta elfeledett
énünkkel találjuk magunkat
szembe, egymásba falazottan.

(5)

A szemgolyók szivacsai felitatják
a látványt színeivel, formáival:
a tárgyak helyén kivágott sablonok.
Mint matricákat egy albumba
– mit ragasztasz beléjük?

(6)

Hol a fogyatékos öcséd?
A verandán? Ki hagyta kint,
miközben leszakadt az ég?
Senkinek nem jutott eszébe
behozni, csak ül, és az eső
a szájába esik, mint egy szökőkútból,
szájából madarak isznak.
The Forgiveness of Sins / Bűnbocsánat

The noise of the cleaning machines is like that
of the men in the confessional come by bus from town.
What if they stopped talking one after the other
eventually, they would make a chorus of silence.

There's a few split seconds of delay
between my right eye blinking and my left.
So with time the piers of the bridges
in my mouth loosen.

The apsis closes over me like the shell of a husk.
My doubt is the axis around which this temple revolves.
That which I have never confessed piles up,
nearing, but never reaching, the point of being said.
Translated by Mark Baczoni
A takarítógépek hangja, mint a gyóntatófülkében
a férfiaké, akik busszal érkeztek a város felől.
Milyen volna, ha a beszédet egymás után hagynák abba:
előbb-utóbb kánonban hallgatnának.

Néhány tizedmásodperc eltérés van aközött,
ahogy a jobb és a bal szemem pislog.
Ettől idővel meglazulnak
a számban a hidak pillérei.

Magház burkaként zárul rám az apszis.
Ennek a templomnak a kételkedésem a forgástengelye.
Amit nem vallottam be, az föltorlódik,
közelít a kimondáshoz, de sosem éri el.
The Visit / Érkezés

These words, too, we have now threshed
the treasured fibrous wheat of thought
and what was left, at the end of that,
rotted anyway
as it does every winter.

You can feel the warmth of
the stables-cum-summer kitchen in your bones
but who knows who's cooking here, the soup is cold,
and you were far too liberal with the salt
and tallow.

The leaves of the trees have gone black:
ruined teeth in the snowstorm's mouth.
And the branches of our disquiet are too thick and dark
to let anything we could call consolation
shine through them.
Translated by Mark Baczoni
Elcsépeltük ezeket a szavakat is,
a gondolatok drága, szálas gabonáját,
és ami a végén megmaradt,
ugyanúgy ránk rohadt,
mint minden télen.

Az istállóból lett nyári konyha
melegét már a csontjaidban érzed,
de itt nem tudni, ki főz, a leves hideg,
és te túl megengedő voltál a sót
és a faggyút illetően.

A falevelek végül megfeketedtek,
szuvas fogak a hóesés szájában.
Nyugtalanságunk ágai túl sűrűek és sötétek,
hogy átragyogjon rajtuk
ránk nézve bármi vigasztaló.
Requiem for Steve Irwin / Rekviem Steve Irwinért

(1)

Lagoons turn into coastal lakes.
Salt water, over time, turns fresh.
The future of a dominant species
emerges from the vegetation.

When you set off in the Range Rover for Lakefield
National Park, you leave behind
the dry season - drought has dried
the riverbed into a desert of cracks.

But the mangrove swamps still give off
the homely smell of putrefaction.
A teeming variety among the branches,
a rich taxonomy of families,
nascent spawncare
in the nests.

A fanboat carves a path
through the sweltering anaerobic heat,
the hum of its propeller scattering
herons and darters
from among the aerial roots.

(2)

An isolated area. From the roots of the ferns
there's a view of evolution.
Those that found shelter in the mud and brackish water
have grown lungs
with which to blame you
for the dams, the draining of the swamps.

It's your fault. The mudskippers
still remember the massacre of the native-born,
their place taken by colonies of prisoners.
And the descendants of these former convicts
turn back the dinghies, even close to shore,
of the fleeing.

(3)

It's your fault. The mouth of the ravine
still echoes the screams of the murdered.
It tells of the Golden Age of Creation, when
formless space was delineated, resolving into material objects.
Things took form, damselfish were born,
and birds of paradise.

(4)

Every man is terrifying.
You'd rather be an anteater
in a catshark's dream.
You'd shed your white, middle-class skin,
hardening shame into reptilian scales.
You'd assume the outer covering of
a tortured region.

Oh, for some blond naturalists
to trap you 'mid ropes
quite near some holidaymaker's paradise.
Your empathy would acclimatise,
like the temperature of blood,
to the cold puddles; and time,
like the blood's circulation, would be reversible.

(5)

Shadows are the body's harbingers.
The vertical slit of the pupil floats
darkly in the flat, elongated construct of the skull:
an inert log in the eutrophic water.
Blind terror of dawn.

The vertebrae of a spine appear in the water
like a scattered archipelago.
A habitat shrinking into an individual,
a slimy mise en abyme.

But you're not one of them.
You will never know the
phenomenology of a tick.
The escape routes of guilt
lead you back into the body.

Those that walked in the footsteps
of the prehistoric reptiles left their own traces,
so that birds may now drink
the water gathered there.
Darwin, Comte, and Spencer have drawn you into
the one way street of phylogenesis.

(6)

But the mangrove swamps refuse to leave.
Barely audible splashes in the depths:
crabs scuttling in their muddy holes,
as the riverbank clings to the shrubs
so as not to be swept away by the waves.
Only a fraction of continuity reaches you as,
over millennia, dry land
gains ground upon the waters.
Translated by Mark Baczoni
A lagúnákból part menti tavak lesznek.
Ami sós volt, idővel megédesedik.
A vegetációból kiemelkedik
egy domináns faj jövője.

Mikor a Range Roverrel elindulsz a Lakefield
Nemzeti Parkba, magad mögött hagyod
a száraz évszakot – az aszály a folyómedret
repedezett sivataggá szikkasztotta.

De a mangroveerdőkből még
az otthonos rothadásszag árad.
Az ágak közt nyüzsgő sokaság,
családok gazdag rendszertana,
a fészkekben kezdetleges
ivadékgondozás.

Egy mocsárjáró utat tör
az anaerob forróságban.
A propellerzúgásra gémek és kígyónyakú
madarak rebbennek szét
a léggyökerek közül.

//

Elszigetelt terület. A páfrányok tövéből
rálátás nyílik az evolúcióra.
Akik a sárban, poshadt vízben
otthonra leltek,
mostanra tüdőt növesztettek,
hogy számon kérjék rajtad
a gátakat, lecsapolt mocsarakat.

Te vagy a hibás. A szemforgató halak
még emlékeznek rá, mikor az őslakosokat
lemészárolták, és helyüket fegyencek
kolóniái foglalták el. De az egykori elítéltek
leszármazottai ma partközelből is
visszafordítják a menekülők sajkáit.

//

Te vagy a hibás. A meggyilkoltak kiáltásait
máig visszhangozza a völgykatlan torka.
A teremtés Álomidejéről mesél, mikor
a formátlan tér fölszakadozott, tárgyakká sűrült.
A dolgok alakot kaptak, születtek korallsügérek,
paradicsommadarak.

//

Iszonyú minden ember.
Erszényes hangyász lennél
egy macskacápa álmában.
Fehér, középosztálybeli bőröd
levedlenéd, a szégyent forrasztanád
szarupikkelyekké. Magadra öltenéd
egy megkínzott földterület kültakaróját.

Bár fognának be kötelekkel
szőke természettudósok az
az üdülőövezetek közelében.
Idomulna együttérzésed, mint a vér
hőmérséklete, a hűvös pocsolyákhoz,
és volna az idő, akárcsak
a keringés iránya, megfordítható.

//

Az árnyék a test híre.
A koponya megnyúlt, lapos szerkezetében
a pupillák függőleges hasadéka feketén lebeg:
halott farönk az algászöld vízben.
A pirkadat vak rémülete.

A vízből a bordázott hát
mint kiterjedt szigetcsoport tűnik elő.
Egyeddé zsugorodó élőhely,
nyirkos mise en abyme.

De nem vagy közülük való.
Nem ismerheted meg egy kullancs
fenomenológiáját.
A bűntudat szökésvonalai
visszavezetnek a testbe.

Ők, akik őshüllők nyomában járnak,
saját nyomaikat is hátrahagyták,
hogy a bennük összegyűlt vízből
most madarak ihassanak.
Darwin, Comte, Spencer fölfűzött
a törzsfejlődés Münchausen-fonalára.

//

De a mangroveerdők nem tágítanak.
A mélyben alig hallható csobbanások:
rákok mocorognak iszapos üregükben,
míg a part a cserjékbe kapaszkodik,
a hullámzás nehogy elsodorja.

Csak töredéke jut el hozzád
a folytonosságnak, ahogy évezredek alatt
a szárazföld teret nyer a víz rovására.
Portakabins / Karavánok

The routine of portakabins, metal fences
has dissolved into the disinfectant white of waiting rooms,
contoured reception desks, hospital-green sofas.
Habit has been replaced by a sort of determined
stubbornness, though as plans go, I would hardly call it
daring.

It was clear: if I carelessly give way to what
by its very nature crops up as temptation,
then a single rash decision can bring with it
a whole caravan of consequences.

//

I was hard-headed, at long last, determined, I knew
that if I grabbed that door handle
and pushed down, the room would explode
into the darkness: I step out, and immediately start
gaining mass, drawn towards the geographical centre of the forest,
memorable cracks radiating out, “branchstill”
the nakedness of noise.

Only I can be the hero of my poem
and this upside-down glass
on the chipboard table: furrowed alienness.
Or that layer of dust on the tomato, the
brownish, overripe spots of the peach
as they spread out in rings, like saltmarks
the bright green burgeoning mould.

Caring is what I do every day,
and that has nothing to do with
exhaustion, but the wood still remains stubborn
even as it readies to my hand.
Through the spade I see the ore,
the cathedral the quarry, and there's a wound
on the site of all creation.

//

I'm full up with the city, I long
to be back in a purer surfeit
where the wood is a kindly wastefulness, and rambling
is time frittered without guilt.

But instead, an end-of-summer feast, and orchids
a starry carpet of fluorescent plankton
on the front of the laser-wrapped basilica,
and product samples in the magazines, smart carbon alloys,
but what is most convincing in its purposiveness
are the geraniums and gentian, as history, like
a Baroque allegory, sprouting out of the ruins.

The slow decay of the copse is a chance
that I pass up, but it isn't only mine.
What I mark out in space: a swollen knot
my associations accrete. The heart of memory
suddenly collapses, the valley coils up around me.

Look, the marshalled markers of spring,
the obedient expanding circles of the wind, in the middle
a smaller central part surrounded by flowers.
Their smoothness stretched tight upon them, their roughness
pricking stubbornly out, the communicating vessels of the stalks,
the truth of the petals taking the place of the bud, now.
Translated by Mark Baczoni
A konténerek és fémkerítések hétköznapjai
várótermek fertőtlenítőfehérjébe oldódtak,
áramvonalas recepcióspultok, vállalkozózöld
kanapék világába. A rutin helyét átvette egyfajta makacs
önfejűség, bár még így se nevezném a tervet
vakmerőnek.

Világos volt: ha könnyelműen utat engedek
annak, ami puszta léténél fogva mint csábítás
fölkínálkozik, egyetlen elhamarkodott döntés
magával ránthatja következmények egész
karavánját.

//

Konok voltam végre, és eltökélt.
Tudtam, ha megragadom a kilincset,
és lenyomom, a szoba kirobban a sötétbe.
Kilépek, és nehézkedni kezdek,
húzni az erdő földrajzi közepe felé.
Sugárirányban emlékezetes rések,
gallynyugalom, a zaj meztelensége.

Csak én bírok versemnek hőse lenni,
meg ez a fejjel lefelé fordított üvegpohár
a pozdorjaasztalon: barázdált idegenség.
Vagy a porréteg paradicsomon, barack barnuló,
rothadásnak indult foltjain, ahogy terjed
gyűrű alakban, mint a sóvirág,
az élénkzölden fodrozódó penész.

A gondoskodás az, ahogy a hétköznapokban
vagyok, de ez köszönőviszonyban sincs
a vesződséggel, mégis megmakacsolja magát
a fa az önkéntelenül kezembe simulóban.
Kiragyog ásóból az ércbánya,
katedrálisból a mészkő, seb tátong
minden teremtés helyén.

//

Megteltem a várossal, visszavágyom
egy őszintébb pazarlásba, ahol a liget
jótékony túltermelés, a bóklászás
bűntudat nélkül elherdált idő.

Helyette nyárzáró bankett, orchideák,
fluoreszkáló planktonok csillagszőnyege
a lézerrel mappingelt katedrális
homlokzatán, a magazinokban
termékminták, okos szénvegyületek,
de ami célszerűségével meggyőz,
muskátli, encián, míg a történelem,
mint egy barokk allegória, a romokon kisarjad.

//

Ez a berek lassú hanyatlásával
egy elszalasztott esély, de nem csak az enyém.
Amit kijelölök a térben: duzzadt gócpont,
összefüggéseim besűrűsödnek. Az emlék közepe
hirtelen beroskad, fölcsavarodik körém a völgy.

Nézd, a tavasz jelölői, kampányszerűen,
a szél engedékenyen táguló körei, a centrumban
kisebb rész körülkerítve virágokkal.
Simaságuk rájuk feszül, érdességük makacsul
kiáll belőlük, a szárak közlekedőedényei,
a szirom igazsága a bimbó helyébe lép, most.

Mark Baczoni

Translated by Mark Baczoni

Sinking / Süllyed

Mortar / Mész

Space for time / Hely az időnek

Oedipus / Oidipusz

Family Album / Családi album

The Forgiveness of Sins / Bűnbocsánat

The Visit / Érkezés

Requiem for Steve Irwin / Rekviem Steve Irwinért

Portakabins / Karavánok