Our husbands were chatting, nothing new there,
so off to the kitchen we went.
We didn’t discuss it, but still we knew
what our lives mean, and have meant.
Around us the house, where before we arrived,
both joy and misgivings had dwelled.
On seeing I’d washed the windows already,
You praised me, “you’ve done so well!”
You saw the work, and I beamed with pride,
though the credit should not have been mine.
I said not a word ‘bout the help I had hired,
who was keeping our life in line.
The setup is such that we don’t always meet,
she has her own key to our flat.
It is actually she, not I, who knows
where to put this, and where to find that.
Running this household is my domain,
and yet my involvement is scant.
I still haven’t learned from my mistakes,
I can’t even water the plants.
This space is mine, but I’m not the one
who cooks and cleans all day long.
I do not think of myself as a slave,
nor that men are all monsters or wrong.
Our husbands still chatted, nothing had changed,
but there was a moment out in the kitchen:
In my confusion I wiped down the counter
to keep it in pristine condition.
Yet again, I’m afraid, I had not the courage
to honestly share the state I was in.
Once we had done the big winter cleaning,
the great freezes that came could not win.
A moment, that’s all, of us in the kitchen,
the countertop gleaming and fresh,
You too kept quiet about how the days
into terrible loneliness stretch.
For all of us know, and all too well,
about absence and lack, about stains.
Behind everyone is an unseen hand
that keeps order in all that remains.
Our husbands all read the same papers,
but to different opinions they cling.
We returned bearing trays of hors d’oeuvres,
from each other we’d learned not a thing.
The window, it’s almost invisible,
in the light we laughed among shelves.
For as long as our husbands were chatting,
we did not speak of ourselves.
Amíg a férjeink beszélgettek,
mi kimentünk a konyhába.
Nem beszéltünk róla, de tudtuk,
egyikünk sem él hiába.
Köröttünk a ház, amiben előttünk
is öröm és kétely lakott.
Te megdicsértél azért, hogy látod,
már lepucoltam az ablakot.
Te láttad, és én büszke voltam,
pedig ez sem volt az én érdemem.
Nem mondtam el, de egy bejárónő
tartja rendben az életem.
Van úgy, hogy nem is találkozunk,
a lakásunkhoz kulcsa van.
Igazából ő – és nem én tudom,
hogy hol az égő és hol a csavar.
Ez a háztartás az én birtokom,
de igazából ehhez sincs közöm.
Még nem tanultam a hibáimból,
a virágokat sem én öntözöm.
Ez a tér az enyém, de nem én
porolom ki a szőnyeget.
Nem gondolom, hogy szolga volnék,
s hogy minden férfi szörnyeteg.
Amíg a férjeink beszélgettek,
a konyhában volt egy pillanat:
zavaromban letöröltem,
hogy tiszta legyen, a munkalap.
Már megint nem volt bátorságom
elmondani, hogy hogy vagyok.
A téli nagytakarítás után
hiába jöttek a vad fagyok.
Egy pillanat, amíg a konyhában álltunk,
és a munkalap ragyogott,
Te sem beszéltél arról, hogy néha
magányosak a nappalok.
Mindannyian ismerjük
a hiányokat, a foltokat.
Mindenki mögött egy láthatatlan
kéz tartja rendben a dolgokat.
A férjeink ugyanazt olvassák,
de mást gondolnak egymásról.
Mi visszatértünk tálcányi sóssal,
és semmit sem tanultunk egymástól.
Az ablak, mintha láthatatlan
volna, fényben nevettünk.
Amíg a férjeink beszélgettek,
addig se magunkról beszéltünk.
