There lives a faun on Wesselényi Street.
Holed up on the fifth floor, he would have
gone higher, but there aren’t any ten-story
tower blocks here. The attic’s not for him,
a discerning, civilized faun, nor did he
want to move to the basement or ground floor,
though girls would have had an easier time getting
to him there. Not many girls come by nowadays.
A lonely faun is this one. He awaits the long-vanished
princess, that he might set three trials
before her, and ascertain if it is truly she.
One might say he’s languishing, this faun,
on the top floor of the apartment building,
among retired old biddies and wrinkled bachelors
alternating between lethargy
and stinging gossip, perpetrators
and victims. The building had a certain
verve, but the faun had long since bored of it.
It’s only the families that interest him, ever
proliferating, where the eldest daughter
and mother are pregnant at the same time. The faun
peeks down the hall, curious to see if the princess
will be reborn in one of the children. He still
loves children that are just children,
and not princesses, even if they do
grow fat, laugh with rotten stumps of teeth:
rude, impudent even, stupid
and lazy, the faun marvels at them all,
and trusts only in them.
The other tenants don’t like these three
ever-growing families, those first, second, and third-floor
dwellers, they don’t even fit anymore,
they live in two rooms at most, but one would be better.
Only the faun delights in their ample bellies. He sometimes
sneaks a wink at the men, and he’s sad whenever an
older child moves out, even if they visit often.
There’s just one problem: these hated families don’t
know about the faun’s love. The faun doesn’t go out,
doesn’t open the door, doesn’t look out the window.
And yet he is there, on every floor,
knowing everything, soaking up everything, the scent of
children, here natural and scrumptious, there a shit-reeking stench,
the alcohol, the stale cigarettes, the burned
potato pasta. He tastes the stinging salt of chips on his tongue,
he feels the emptiness in the tenants, the post-quarrel bitterness,
and he hopes that the tenants can feel his love,
his care which manifests in no way whatsoever.
They don’t. He knows. But still.
Él egy faun a Wesselényi utcában.
A negyedik emeletre bújt, följebb is
ment volna, de itt nincsenek tízemeletes
panelek. A padlás nem az ő helye,
civilizált, igényes faun ő, és pincébe
vagy a földszintre sem akart költözni,
bár a lányok egyszerűbben jutnának
be hozzá. Nem sok lány jön már.
Ez egy magányos faun. Várja a rég
eltűnt hercegnőt, hogy három próba
elé állítsa, kiderítvén, ő-e az valóban.
Mondhatni, sínylődik a faun
a körfolyosós ház legfelső emeletén,
nyugdíjas nők és agglegények közt,
akik váltakozva esnek letargiába
és bizsergető pletykázásba, elkövetők
és áldozatok. Megvolt a háznak a maga
izgalma, de a faun beleunt már.
Egyedül a családok érdeklik, az egyre
népesebbek, ahol a legnagyobb lány
és az anya egyszerre esik teherbe. A faun
kíváncsian les lefelé, az egyik gyerekben
újjászületik-e a hercegnő. Akkor is
szereti a gyerekeket, ha csak gyerekek,
nem hercegnők, akkor is, ha gyorsan
elhíznak, fekete fogcsonkokkal nevetnek,
udvariatlanok, sőt, pofátlanok, buták
és lusták, a faun gyönyörködik bennük,
csak bennük bízik.
A ház népe nem szereti azt a három egyre
népesedő családot, az elsőn, a másodikon
és a földszinten lakókat, el sem férnek már,
legfeljebb két szobában élnek, de inkább egyben.
Csak a faun örül a nagy hasaknak. Néha titkon
rákacsint a férfiakra, és sajnálja, amikor egy
nagyobb gyerek elköltözik, bár gyakran visszajár.
Egy csak a baj, hogy az utált családok nem
tudnak a faun szeretetéről. A faun ki se mozdul,
az ajtót ki se nyitja, az ablakon ki se néz.
Mégis ott van minden emeleten,
mindent tud és mindent érez, a gyerekek
hol természetes finom illatát, hol szaros bűzét,
az alkoholt, az áporodott cigarettát, az odaégetett
krumplis tésztát. Érzi a csipsz maró sóját a nyelvén,
érzi a hiányt a lakókban, a veszekedés keserűségét,
és reménykedik, hogy a lakók is érzik az ő szeretetét,
a semmiben meg nem nyilvánuló gondoskodását.
Nem érzik. Tudja. Mégis.
