Lili Hanna Seres

Poetry

1. The Sideline / A partvonal

   

   

   ENGHUN

   I watch both teams, but especially you,

   all getting muddier,

   hair smacking sweaty against your glistening foreheads,

   all concentrating,

   eyes glued to the ball, panting,

   and you look at each other,

   signaling, shouting out instructions,

   occasionally there’s a grin, a bark of laughter

   at jokes that really aren’t so bad,

   I watch you all,

   almost forgetting about myself,

   but only almost,

   I feel my body all down the sideline,

   behind the heavy glass,

   and then, just when you pull off your shirt

   to wipe your forehead,

   up comes your dad, asking me, using that

   nickname which you had given to me,

   if I would like to join.

   I shake my head with an accommodating smile,

   I feel like a pretty little girl, a pretty but

   withdrawn little girl,

   and there you are without your shirt,

   while I, fancying myself a cheerleader

   there to catch sweaty shirts,

   leave you all be.

   Translated by Austin Wagner

   Nézlek titeket, főleg persze téged,

   egyre sárosabbak vagytok,

   a hajatok izzadtan csapzódik fényes homlokotokon,

   koncentráltok,

   lihegve követitek szemetekkel a labdát,

   aztán egymást nézitek,

   gesztikuláltok, fújtatva adtok utasításokat,

   időnként azért jön egy mosoly, kapkodva nevetés

   egymás tényleg nem rossz heccein,

   úgy nézlek titeket,

   hogy majdnem elfeledkezem magamról,

   de csak majdnem,

   végig érzem a testem a partvonalon,

   a tömörüveg mögött,

   és akkor, pont amikor felhúzod a pólódat,

   hogy megtöröld a homlokod,

   odajön az apád, és megkérdezi, azon

   a becenéven szólít, amit te adtál nekem,

   hogy nem akarok-e beállni.

   Nagyon kedves mosollyal rázom meg a fejem,

   szép kislánynak érzem magam, szép, de

   visszahúzódó kislánynak,

   és te már le is vetted a pólódat,

   én pedig magamat átizzadt

   pólókat elkapó pompomlánynak

   képzelve hagylak ott titeket.

2. The Faun / Faun

   

   

   ENGHUN

   There lives a faun on Wesselényi Street.

   Holed up on the fifth floor, he would have

   gone higher, but there aren’t any ten-story

   tower blocks here. The attic’s not for him,

   a discerning, civilized faun, nor did he

   want to move to the basement or ground floor,

   though girls would have had an easier time getting

   to him there. Not many girls come by nowadays.

   A lonely faun is this one. He awaits the long-vanished

   princess, that he might set three trials

   before her, and ascertain if it is truly she.

    

   One might say he’s languishing, this faun,

   on the top floor of the apartment building,

   among retired old biddies and wrinkled bachelors

   alternating between lethargy

   and stinging gossip, perpetrators

   and victims. The building had a certain

   verve, but the faun had long since bored of it.

    

   It’s only the families that interest him, ever

   proliferating, where the eldest daughter

   and mother are pregnant at the same time. The faun

   peeks down the hall, curious to see if the princess

   will be reborn in one of the children. He still

   loves children that are just children,

   and not princesses, even if they do

   grow fat, laugh with rotten stumps of teeth:

   rude, impudent even, stupid

   and lazy, the faun marvels at them all,

   and trusts only in them.

    

   The other tenants don’t like these three

   ever-growing families, those first, second, and third-floor

   dwellers, they don’t even fit anymore,

   they live in two rooms at most, but one would be better.

   Only the faun delights in their ample bellies. He sometimes

   sneaks a wink at the men, and he’s sad whenever an

   older child moves out, even if they visit often.

    

   There’s just one problem: these hated families don’t

   know about the faun’s love. The faun doesn’t go out,

   doesn’t open the door, doesn’t look out the window.

   And yet he is there, on every floor,

   knowing everything, soaking up everything, the scent of

   children, here natural and scrumptious, there a shit-reeking stench,

   the alcohol, the stale cigarettes, the burned

   potato pasta. He tastes the stinging salt of chips on his tongue,

   he feels the emptiness in the tenants, the post-quarrel bitterness,

   and he hopes that the tenants can feel his love,

   his care which manifests in no way whatsoever.

   They don’t. He knows. But still.

   Translated by Austin Wagner

   Él egy faun a Wesselényi utcában.

   A negyedik emeletre bújt, följebb is

   ment volna, de itt nincsenek tízemeletes

   panelek. A padlás nem az ő helye,

   civilizált, igényes faun ő, és pincébe

   vagy a földszintre sem akart költözni,

   bár a lányok egyszerűbben jutnának

   be hozzá. Nem sok lány jön már.

   Ez egy magányos faun. Várja a rég

   eltűnt hercegnőt, hogy három próba

   elé állítsa, kiderítvén, ő-e az valóban.

    

   Mondhatni, sínylődik a faun

   a körfolyosós ház legfelső emeletén,

   nyugdíjas nők és agglegények közt,

   akik váltakozva esnek letargiába

   és bizsergető pletykázásba, elkövetők

   és áldozatok. Megvolt a háznak a maga

   izgalma, de a faun beleunt már.

    

   Egyedül a családok érdeklik, az egyre

   népesebbek, ahol a legnagyobb lány

   és az anya egyszerre esik teherbe. A faun

   kíváncsian les lefelé, az egyik gyerekben

   újjászületik-e a hercegnő. Akkor is

   szereti a gyerekeket, ha csak gyerekek,

   nem hercegnők, akkor is, ha gyorsan

   elhíznak, fekete fogcsonkokkal nevetnek,

   udvariatlanok, sőt, pofátlanok, buták

   és lusták, a faun gyönyörködik bennük,

   csak bennük bízik.

    

   A ház népe nem szereti azt a három egyre

   népesedő családot, az elsőn, a másodikon

   és a földszinten lakókat, el sem férnek már,

   legfeljebb két szobában élnek, de inkább egyben.

   Csak a faun örül a nagy hasaknak. Néha titkon

   rákacsint a férfiakra, és sajnálja, amikor egy

   nagyobb gyerek elköltözik, bár gyakran visszajár.

    

   Egy csak a baj, hogy az utált családok nem

   tudnak a faun szeretetéről. A faun ki se mozdul,

   az ajtót ki se nyitja, az ablakon ki se néz.

   Mégis ott van minden emeleten,

   mindent tud és mindent érez, a gyerekek

   hol természetes finom illatát, hol szaros bűzét,

   az alkoholt, az áporodott cigarettát, az odaégetett

   krumplis tésztát. Érzi a csipsz maró sóját a nyelvén,

   érzi a hiányt a lakókban, a veszekedés keserűségét,

   és reménykedik, hogy a lakók is érzik az ő szeretetét,

   a semmiben meg nem nyilvánuló gondoskodását.

   Nem érzik. Tudja. Mégis.

3. The Nymphs, the Nymphs / A nimfák, a nimfák

   

   

   ENGHUN

   The nymphs, the nymphs they flee

   from the man pissing on a bush

   at Almássy Square, their whiteness flitting

   past the pingpong tables,

   the pigeon shit-splattered pavement,

   sunflower seed shells would crunch beneath

   their heels were they not so light,

   the nymphs, the nymphs rush past

   the playground, find themselves

   beside the statue, the grubby man

   chasing gleefully after them,

   they look around, they change direction,

   they think they’ll find help in the recreation 

   center, but the center isn’t open,

   for fifteen years it hasn’t been open,

   they would flit inside, but the door won’t let them,

   the man chases up the stairs after them,

   the nymphs’ eyes flutter, they scatter

   in fright as he barrels into

   the glass, his fly mistakenly

   left open, it’s only a little caress

   he wants, but the scattering nymphs fly

   down the stairs, they stumble,

   fall flat on their faces, get up,

   their blood peppers their whiteness,

   they lose each other, choosing different paths

   at the bottom of the steps,

   and now the man must choose,

   he too falls his way down the stairs,

   but the nymphs are too far gone,

   he stops, he pants, his head swivels,

   his spittle flows, as do the tears, sweat

   fills the creases of his forehead, it hurts,

   it hurts so much, he pities himself, all he wanted

   was a touch from the nymphs, the nymphs’

   simple, soft embrace,

   that they might, for just a moment, save him,

   his head swivels, he doesn’t want to believe

   they have left him here, no

   and no again, the nymphs, the nymphs,

   why do they flee and why

   oh why do they leave him here

   in sundrenched Almássy Square

   among the oblivious pigeons.

   Translated by Austin Wagner

   A nimfák, a nimfák menekülnek

   az Almássy téren a bokorba pisilő
   férfi elől, fehérségük libben
   a pingpongasztalok mellett,
   a galambszar pettyezte betonon,
   a szotyihéjak ropognának talpuk
   alatt, ha nem lennének oly könnyűek,
   a nimfák, a nimfák átrohannak
   a játszótér mellett, a szobor mellett
   találják magukat, a szutykos férfi
   vidáman szalad utánuk,
   néznek körül, irányt váltanak,
   azt hiszik, a szabadidőközpontban segíteni
   fognak, de a központ nincs nyitva,
   tizenöt éve nincs nyitva,
   belibbennének, de az ajtó nem enged,
   a férfi lohol fel utánuk a lépcsőn,
   a nimfák hátrapillognak, ijedten
   szétrebbennek, mikor nekirohan
   az üvegnek, a slicce lehúzva
   véletlenül, csak egy kis simogatást
   akar, de a szétrebbent nimfák szaladnak
   le a lépcsőkön, bukdácsolnak,
   orra esnek, felállnak,
   a vérük összepettyezi fehérségüket,
   elveszítik egymást, mert leérve
   más utakat választanak,
   a férfinak most választania
   kell, omlik le a lépcsőn ő is, de
   már mindegyik nimfa túl messze,
   megáll, liheg, forgatja a fejét,
   folyik a nyála, a könnye, a verejték
   a homloka barázdáiba gyűlik, fáj,
   nagyon fáj, sajnálja magát, csak egy
   simogatást akart a nimfák, a nimfák
   sima, puha öleléséből,
   csak egy pillanatra mentsék ki,
   forgatja a fejét, nem szeretné elhinni,
   hogy itt hagyták, egyszerűen
   nem és nem, a nimfák, a nimfák
   miért menekülnek és miért,
   miért hagyják őt itt,
   a verőfényes Almássy téren,
   a mit sem sejtő galambok között.

4. Litany for the Mother / Litánia az anyához

   

   

   ENGHUN

   Demeter, you who search heaven and earth

   for your daughter and in your sorrow

   abandon the land,

   that the grain does not sprout,

   the seeds do not bud,

   the plants do not grow,

   even the gods must go without

   offerings,

   you, mother, whose daughter

   was lured from her companions by that meadow’s

   never-before-seen flower of night

   and snatched by Hades arising from the earth,

    

   Demeter, you who so protected your only daughter,

   who knew her radiant beauty meant danger

   in the face of the lustful gods’ hunger,

   how could you be so careless,

   why did you not better teach her,

   why did she not know that banal fact,

   that whosoever eats something from the Underworld

   can never fully be free of the place?

    

   Demeter, the sorrow will do you good,

   the king of the gods will not stand idly by

   as starvation threatens the people,

   your daughter will return from the underworld,

   and in your joy the trees will flourish once more,

   the earth will spring forth with ears, and be restored.

    

   But Demeter, can you ever forgive yourself

   for this fatal error, because of which 

   you must relinquish your shining daughter, 

   whose beauty is now a frightful glow,

   for four months of the year?

    

   Demeter, who I deem the goddess of mothers,

   search for your daughter with torch and snake,

   with crane and pig, over heaven and earth,

   and prepare, for it is now being born within you,

   your forced inheritance,

   the distinguishing mark of mothers,

   that pulsing, radiant guilt.

   Translated by Austin Wagner

   Démétér, aki keresed a lányod
   égen-földön és bánatodban
   elsorvasztod a termőföldet,
   hogy a gabona ne serkenjen,
   a magok ne csírázzanak,
   a növények ne nőjenek,
   még az istenek se kapjanak
   áldozatot,
   te anya, kinek lányát
   sosem látott éjszínű virággal
   csalva el a réten társnőitől
   a földből kikelvén Hádész elragadta,
   
   Démétér, aki úgy óvtad egy szem lányod,
   aki tudtad, hogy fénylő szépsége veszélyes
   a házasulandó istenek éhségére,
   hogy lehettél ilyen figyelmetlen,
   miért nem tanítottad meg neki,
   miért nem tudta e banális tényt,
   hogy aki bármit eszik az Alvilágból,
   az teljességgel nem szabadulhat onnan?
   
   Démétér, a boldogtalanság hasznodra lesz,
   a főisten nem nézi tétlenül,
   ahogy éhhalál fenyegeti az embereket,
   a lányod visszatér az alvilágból,
   és örömödben virágoznak majd a fák,
   a föld kalásszal biztat, újjáéled.
   
   De Démétér, megbocsátod-e magadnak
   valaha e végzetes hibát, mi miatt
   tündöklő lányodat, kinek szépsége
   helyébe félelmes ragyogás lép,
   az év négy hónapjában vissza kell engedned?
   
   Démétér, akit anyák istennőjének érezlek,
   keresd csak a lányod, fáklyával, kígyóval,
   darvakkal, disznókkal, égen és földön,
   és készülj, mert most születik benned
   kényszerű örökséged,
   az anyák ismertetőjegye,
   a lüktető, fényes bűntudat.

5. Our Castle / Várunk

   

   

   ENGHUN

   This is our castle. It’s made of planks. 

   There’s a few stolen bricks inside too.

   The floor is covered with stolen fake grass. 

   That’s a coffee stain. 

   Not mine, you know I don’t drink coffee. 

   We burned the floor one time making it.

   That’s blood, yes, my blood. 

   My first was lil’ Norbi. 

   I wasn’t anybody’s first. 

   By that I mean, once, Gézu came over. 

   That’s a wine stain I sometimes mistake for blood.

   Norbi moved away. 

   But Gézu brought three of his friends with him. 

   I didn’t like their strong bodies and dumb faces. 

   But all I said was, there’s too many of us in here. 

   I thought that’d be enough. 

   Gézu went past breaking me in.

   (Just look at my back.)

   Last time, he knifed me. 

   Almost. 

   Yeah, that’s pigeon shit. 

   Erika was the one who saved me.

   I haven’t seen either of them since.

   Now, the whole castle, our castle, is mine. 

   See this? Nice little hook, huh? 

   This is where I’ll hang the diapers to dry.

   Translated by Timea Sipos

   Ez itt a várunk. Deszkából épült. 

   Meg pár lopott tégla is van benne. 

   Lopott műfű van a földre borítva is. 

   Az ott kávéfolt. 

   Nem az enyém, tudod, hogy nem kávézom. 

   Azt ott kiégettük, amikor egyszer főztünk. 

   Ez itt vér, igen, az én vérem. 

   Nekem Norbika volt az első. 

   Én nem voltam első senkinek. 

   Már úgy senkinek, hogy egyszer átjött a Gézu. 

   Az ott borfolt, néha össze is keverem a vérrel. 

   Norbi elköltözött. 

   De Gézu hozta három barátját. 

   Nem szerettem az erős testüket meg a hülye fejüket. 

   De csak azt mondtam, túl sokan vagyunk. 

   Azt hittem, ennyi elég lesz. 

   De Gézu továbbment a lóverésnél. 

   (Nézd csak meg a hátam.) 

   Múltkor megkéselt. 

   Majdnem. 

   Igen, az ott galambszar. 

   Az Erika mentett meg. Azóta egyiküket sem láttam. 

   Most már enyém az egész vár, a várunk. 

   Látod ezt? Milyen jó kis kampó? 

   Itt fogom szárítani a pelenkát.

6. Octopus / Polip

   

   

   ENGHUN

   Who hasn’t thought about jumping off the Chain Bridge 

   in the arms of an octopus? 

   Who hasn’t thought about the tentacles laced around their waist,

   those slick suckers? Who hasn’t imagined 

   the slimy caress across their body 

   while standing in a daze on the bridge? 

   And who hasn’t seen the eyes, the octopus eyes 

   as they look at us for the last time before we jump, 

   black, convex vacuums in which our own fallen figure trembles,

   a final question mark, a final reassurance, 

   before our bloodless legs spring off.

   Translated by Timea Sipos

   Ki ne gondolt volna már arra, hogy a Lánchídról 

   egy polip ölelésében leugorjon?

   Ki ne gondolt volna a derekára fonódó csápokra, 

   a síkos tapadókorongokra, ki ne képzelte volna 

   el azt a nyálkás simítgatást, amit e testén érez, 

   azt a bódultságot, amivel a hídon áll? 

   És ki ne látta volna a szemet, a polip szemét, 

   ahogy utoljára az ugrás előtt rank néz, feketeség, 

   domború űr, amiben saját elesett alakunk reszket, 

   egy végső kérdőjel, egy végső biztatás, 

   mielőtt vértelen lábunk elrugaszkodik.

7. Admonitions / Intelmeink

   

   

   ENGHUN

   You can’t start it with: “When he pressed the pillow into my face.”

   You could sooner start it with: “I couldn’t breathe.”

   You can’t explain the scene in too much detail, or it’ll soften its impact. 

   You have to concentrate on the memory, or the feelings rather, otherwise it’ll sound false.

   And you can’t be a hypocrite. 

   You must leave out qualifiers, can’t use adjectives to describe the person.

   There might be room for adverbs, like, “He held the pillow tight” or,

   “He whispered firmly,” perhaps, “I fell onto the couch silently 

   and wouldn’t respond to my family’s polite questions”. 

   Uh-oh, there’s an adjective. Question: can you qualify the outsiders? 

   Question: can you qualify yourself?

   Question: how do you reconstruct what you only recall like last night’s dream late in the day? 

   You cannot by any means try to interpret it. Of course, that’s unavoidable, but even still. 

   Every word is an interpretation, even “pressed it to my face” and “fell.” 

   But outside that, you can’t add commentary. 

   Can’t make light of it.

   Can’t be over-dramatic. 

   Can’t write a morality tale. 

   Can’t be horrific for your own aims. 

   You must be effective, but you can’t think about it. 

   You have nothing left but words. 

    

   But first, lose yourself. 

   You can’t be afraid of the conversion of the soul’s tatters.

   This is the assignment. You can’t pull back. Don’t overanalyze it. 

   There’s no men and women. 

   Only you and him. 

   The thinning air. 

   Only the pillow and the wall. 

   You must ease into it. 

   You must relive it.

   Your heartbeat must speed up. 

   You must thirst for air. 

   You can’t concern yourself with Literature from the start, only the experience. 

   Then, you must take out your word-scalpel and show yourself less mercy than anyone. 

   Let the literature’s cold excitement grab you. Then you must only focus on the words. 

   And when you’re done, you have to let go of it forever. 

   You must place it inside other people to become an entirely foreign experience there. 

   You must be skilled, no question about it, you must be a tightrope walker. If you fall, you can climb back up. 

   And at the end, if your consolation prize is empty bewilderment instead of praise, don’t feel sorry. 

   You’re not allowed to feel sorry.

   Translated by Timea Sipos

   Úgy nem kezdheted, hogy „Amikor a párnát a fejemhez nyomta”.

   Úgy már inkább, hogy „Nem kaptam levegőt”.

   Nem részletezheted túl a jelenetet, mert elveszti hatását.

   Az emlékek, de inkább csak az érzések benyomására koncentrálhatsz,

   különben fals lesz.

   És te nem lehetsz álszent.

   A minősítéseket el kell hagynod, személyére ne használj jelzőket.

   Határozók talán jöhetnek, például „erősen tartotta a párnát”, vagy

   „határozottan suttogott”, esetleg „némán borultam a kanapéra,

   és nem válaszoltam a rokonok kedves kérdezősködésére”.

   Hopp, máris egy jelző, kérdés, a kívülállókat minősítheted-e.

   Kérdés, magadat minősítheted-e.

   Kérdés, hogyan rekonstruálsz valamit, amire csak úgy emlékszel,

   mint napközben a legutóbbi álmodra.

   Semmiképp sem értelmezhetsz. Persze ez elkerülhetetlen, de akkor sem.

   Minden szó értelmezés, a fejemhez nyomta és a borultam is.

   De neked ezen kívül nem szabad kommentálni.

   Nem is bagatellizálhatod el.

   Nem lehetsz drasztikus.

   Nem írhatsz tanmesét.

   Nem szabad öncélúan horrorisztikusnak lenned.

   Szükséged van a hatásra, de nem szabad gondolnod rá.

   Neked nem maradt más, csak a szavak.

   De előbb a megmerítkezés.

   Nem ijedhetsz meg a lélekcafat átkonvertálásától.

   Ez a feladat. Nem hátrálhatsz meg.

   Ne analizáld túl.

   Nincsenek nők és férfiak.

   Csak ő van és te.

   A fogyó levegő.

   Csak a párna és a fal.

    

   Neked bele kell simulnod.

   Újra kell élned.

   Fel kell gyorsulnia a szívverésednek.

   A légszomj kell neked.

   Először nem foglalkozhatsz az irodalommal, először csak az
   élménnyel foglalkozhatsz.

   Hogy aztán elővedd a szavak szikéjét, és könyörtelenebb legyél
   magaddal, mint bárki.

   Az irodalom hideg izgalma kapjon el.

   Akkor már csak a szövegre figyelhetsz.

   És ha kész vagy: el kell engedned örökre.

   Belé kell helyezned másokba, hogy aztán ott valami egészen
   idegen élménnyé váljon.

   Ügyesen kell csinálnod, nem kérdés, kötéltáncos leszel.

   De ha leesel, visszamászhatsz.

   És a végén, ha dicsőség helyett az üres megrökönyödés lesz
   jutalmad, ne sajnáld.

   Neked nem szabad sajnálkoznod.

8. While she lives, Ariadne must hide / Mert Ariadnénak bújnia kell, amíg él

   

   

   ENGHUN

   Burger King, you are far too clamorous for Miss Ariadne

   though she is high-functioning, this is her reality:

   the noise is nothing but murderous violence

   and Ariadne longs to be lifted higher

    

   Up, rising like a Rózsák square tower,

   Up, high as that hideous Hungarian Theatre,

   Up, to the height of the petrifying Kékes 

   Or, rather, to where the others live, those unaffected ones

    

   With skillful assimilation, Ariadne attempts 

   to conceal her reality, the one called autism,

   accepting the crowds, chaos, noise as if 

   it will allow her to become like us, you and me 

    

   If only she’d known this effort is unnecessary,

   she wouldn’t be exiting now, overturning chairs, 

   running out through the automatic doors, ashamed,

   past those voracious eaters and security guards

    

   Outside the cold, bright street is finally deserted

   She stalks, like a wild animal, searching for a hiding place

   Home is too far, no one is there to help and, even if there was, 

   she has forgotten everything in her terror 

    

   In the ethereal world of myths, if read and understood,

   you can see her walk the streets of filthy Erzsébetváros,

   beautiful Ariadne, winding torn yarn in her palm

   a slight rosiness to her cheek, her vague expression.

   Translated by Christanne Goodwin

   Burger King, Ariadnénak de zajos a te léted,

   még ha a lány magasan tud funkcionálni is, úgy van:

   hogy nem más a zajösszhangzat, mint gyilkos erőszak,

   ám Ariadné még magasabbra akarna kerülni.

    

   Fel, magasabbra, a Rózsák téri torony magasába,

   fel, magasabbra, a ronda Magyar Színház magasába,

   fel, magasabbra, a Kékes ijesztegető magasába,

   még inkább oda, merre a többiek élnek, az épek.

    

   Így Ariadné asszimilálódással igyekszik

   úgynevezett autizmusa tényét rejteni jól el,

   vállal ezért tömeget, lármát, zajokat, ha segíthet,

   hogy az övé legyen az, mire mind vágyunk, te is, én is.

    

   Ám ha belátná azt, hogy igyekvés nélkül is jó ő,

   most nem kéne szaladnia, rúgnia székeket is fel,

   által a nagy fotocellás ajtón futnia, szégyen,

   jó étvággyal evők és biztonságis előtt is. 

    

   Kint a hideg, fényes és végre néptelen utcán

   elbujdosni odút kereső vadként leseget szét,

   otthona túl távol van, nincs aki, nincs, ki segítsen,

   vagy hát lenne, de nem jut eszébe a rémületében.

    

   Mítoszok álmodozó szavait, ha, ki olvasol, érted,

   láthatod, Erzsébetváros koszos útjain így jár

   szép Ariadné, tartva szakadt fonalát a kezében,

   látni az enyhén összezavart arcán a kis égpírt.