János Áfra

- Hungary -

János Áfra was born in Hajdúböszörmény (Eastern Hungary) in 1987. He is a poet, art critic and editor. His previous poetry collections are Glaukóma [Glaucoma] (2012), Két akarat [Two Wills] (2015), Rítus [Rite] (2017) and Omlás [Collapse] (2023). He is often involved in inter-art collaborations with musicians, dancers and visual artists. He has a bilingual artist’s book with Zsuzsanna Szegedi-Varga, which title is Termékeny félreértés / Productive Misreadings (2020). Áfra won both Hungarian poetry debut awards, and further prestigious prizes and scholarships. He is currently a lecturer at the University of Debrecen. His research interests include the contemporary text-based art in Hungary.

Glaukóma (Glaucoma, 2012)

“With shocking force, resonant language, and a haunting poetic imagery drawn from deep reserves, János Áfra’s poems address the physical and spiritual wounds caused by illness, and present the path that leads directly from the body’s first signs of decline to the hospital ward, and from there to the soul’s collapse.”

(László Bedecs)

“It’s rather unusual in Hungarian standards for a young poet’s debut volume to be republished nearly ten years later, and yet no explanation is needed at all, because over the years I’ve returned to that book often. It isn’t simply exceptional in my opinion but a work of world literature calling out for translation… Glaucoma is an unprecedented undertaking: the main character isn’t the lyric “I” but the others’ image of him, while the subject remains, in certain terms, silent.”

(Tamás Turányi)

“From among the impressive range of qualities our poet possesses I will only mention those that distinguish him from his peers. For example that he has an elaborate and unique anthropology, in which his ideas on the body, mind, and spirit fit flush together. With the help of this holistic anthropology, the poems’ speakers are variously and richly individualised (be they man, woman, or child) in their language, their thought, and their grammatical and rhetorical detail. And this anthropology offers instruction on man’s role in the macrocosm – as an interpreter.”

(János Géczi)

Két akarat (Two Wills, 2015)

“When speaking one need also speak for those who aren’t present. What happened is no accident. There is an explanation for things to which we cannot resign ourselves. Together the poems form a novel, in which the protagonist isn’t the author, nor the woman X, Y, or Z but the protagonist’s constant challenger, in a variety of forms: the other will. The latter was written by Imre Oravecz in the foreword of 1972. szeptember’s (September 1972’s) third edition (2003). I am convinced that János Áfra’s poetry collection Two Wills, a labour of holding on and abandonment, is the most significant linguistic event in Hungarian love poetry since Oravecz’s deservingly iconic volume.

(László Szilasi)

“The exciting, subtle, and almost imperceptible examples of play in János Áfra’s volume never eclipse the real stakes of this poetry. His understandable and loveable poetry from time to time boldly breaks its own rules and might reposition the reader entirely.”

(Balázs Antal)

Rítus (Rite, 2017)

“When, sometime in the beginning of history, in a nature barely touched by human hands, the first homo sapiens had just started to communicate using words, we can assume that something new, something previously non-existent had been created. Arguably: the birth of the god/gods is also a product of this verbal description of our world. The contents of this volume model this primitive process with a post-postmodern lyrical toolset, by restoring poetry to its world- and god-creating role.”

(Marianna Fekete)

“The main objective of János Áfra’s volume is to offer a more valuable existence via the ritualization of life routines and everyday repetitions. Via the performative force of poetry.”

(Gergely Vida)

“With this rituality Áfra radically renews the form of Hungarian intellectual poetry, what Béla G. Németh called the ‘self-addressing’ poem, though in this poetry there’s barely a trace of an emerging ‘I’ or any specified ‘you’…”

(Éva Kocziszky)

Termékeny félreértés / Productive Misreadings (2020) – with Zsuzsanna Szegedi-Varga

“I was very much waiting for an accomplishment that would light the way towards new linguistic frontiers, and would present the chance for a change of approach. I didn’t doubt that the opportunity would be discovered in the linguistic expanses lurking in digital art. I now know that this did happen already in 2020, and it happened in Hungarian publishing.”

(Bálint Szombathy)

“Termékeny félreértés / Productive Misreadings is akin to the neo-avant-garde books of the seventies and eighties, but more radical in its intermediality. Precisely because its ideas are more complete and its ambitions grander. It has a sense of a poem’s capability, of where fellow artists can (and can’t) rush to its aid.”

(János Géczi)

“The Áfra—Szegedi-Várga coefficient is a beautiful and successful example of collaboration between artists working in different forms. It has everything it needs to become a rare object of cult value.”

(Panni Szirmai)

Omlás (Collapse, 2023)

“In his extraordinarily strong poetic career, János Áfra has reached a new station where the linguistic characteristics of his previous, likewise knowingly composed volumes combine and make a new colour. From creation to collapse. Together the ruins of what was built and what has fallen arrange into a montage. Each poem a single element.”

(Imre Payer)

“Just as we have come to anticipate his commitment to “serious” matters, in this collection the author takes stock of the whole of human existence, civilization, and human creation, no less. Áfra is one of the most significant poets of his generation, he is one of the most conscious artists of poetic language, and of poetic cycles. And it doesn’t hurt to take note of this, to place it here firmly, like the foundation stone of a public building. Because Collapse could also be “read” as a groundbreaking ceremony: an elevated, meaningful, and sacral act.”

(Beatrix Visy)

Translated by Owen Good

More about the poet

Poetry

Like the Sea / Mint a tenger

Sun has become a passage,
you can’t say it out loud.
The naïve infatuation for it
supresses your primitive appetite,
though if you could, you would devour it,
but your insides lack the binding agent.
As you fix your gaze on the sky,
your eyes deepen into bottomless
pitholes. You swim in the hot juice,
your colours’ ending place.
Translated by Owen Good
A nap mostantól egy átjáró,
nem tudsz róla hangosan beszélni.
Az iránta érzett együgyű rajongás
magába fojtja primitív étvágyadat,
pedig egyedül is elnyelnéd, ha tudnád,
de nincs benned kellő kötőanyag.
Ahogy tekinteted az égre szegezed,
beláthatatlan veremmé mélyülnek
a szemek. Úszol a forró lében,
sokszínűséged vesztőhelyén.
The Bracing Start / Az éberítő elrugaszkodás

My own word, my own will,
my own promise – but boldly
denying all of them,
so that happy accidents
might collide in me,
and I might freely tramp
in the forest of the unstoried,
where there are no forced
endings to anything.
Translated by Owen Good
Az én szavam, az én akaratom,
az én ígéretem – de bátran
megtagadom bármelyiket,
hogy célt találjon bennem
a boldog tervezetlenség,
és szabadon bolyonghassak
a történetnélküliség erdejében,
ahol nincs kikényszerítve
a vége semminek.
The Dawn of the Happy / Boldogok hajnala

O, wretched romanticism, what am I to do with you?
I might be moved to tears, were you to show,
but as it stands, the morning wails, the basalt resounds.

Let fine words batter my mouth, let pleasure cut me through.
What use is caution when an opened tap till impact has no sound?
Better I be the one who pelts, who pushes others to the water,
who downward plunges to its unbearably indifferent face.

Between the rolling lines is briny foam but not a splash in sight.
Indelible suicide stains the lips, and the sea is a greedy mouth.
I stagger near the shattered boundary stone nervously
scanning for a bloated body, hoping it’s unclothed.

Among the ripples a withered symbol emerges,
which would terrify all but the very most troubled,
you, however, bathe in the dawn’s glory as if newly born.

No sign of the mother, nor the shrill self-abandonment,
just an adult-faced child shovelling grit in a neglected sandbox,
returning day by day, and week by week, working deeper,
till the hole’s so deep, he can jump from the edge of it.

After the cockroaches it’s the pigeons that know a city best,
after the pigeons it’s the rats,
after the rats, though, the vagrants perhaps,
but below the surface, the rotting knows another blissful happiness.
Translated by Owen Good
Ó, nyomorult romantika, mégis mi dolgom veled?
Talán el tudnám sírni magam, ha feltűnnél,
de így csak a sivító reggel, így csak a nehézkedés bazaltja.

Vágjon szájon az elpattanó szép szó, hasítson ketté a gyönyör.
Hogy lennék óvatos, ha az ütközésig nyitott csapnak semmi hangja?
Legyek inkább az, aki hajít, legyek, aki a vízbe taszít,
aki belezuhan egy viselhetetlenül közönyös arcba.

Sós csobogás a sorok hullámai közt, de csapkodás sehol.
Mohó száj a tenger, s ajkain öngyilkos törölhetetlen nyoma.
Izgatottan téblábolok a szétzúzott határkő felett,
egy puffadt testet keresek, remélve, ruha nem ázik rajta.

A fodrok elszáradt jelképet sodornak felszínre,
amitől csak az nem rémül meg, aki végképp dologtalan,
te pedig fürdesz a reggel dicsőségében, mintha most születtél volna.

Sehol az anya, a visítozó önfeledtségnek sincs nyoma,
csak egy felnőttfejű gyermek lapátol az elhanyagolt homokozóban,
visszatér napra nap, hétre hét, a maga ritmusában halad,
míg elég mély nem lesz a gödör, hogy ugorjon.

A csótányok után a galambok ismerik legjobban a várost,
a galambok után a patkányok,
a patkányok után pedig talán a csavargók,
de a szín alatt rothadóké egy másnemű, önfeledt boldogság.
Shimmering Field / Tündöklő mező

Whatever’s found must not carry on.
This comforting prayer is ground until it glows,
any good, or most of it, portions itself out,
which remnants might still rise into a life.
Let that grow teeth, let it dress in black,
let it garner brothers and sisters,
let a story swell upon its pallet,
let it regard the bone-grey trees idly,
before anger ripens to anger, sin to sin.
Mighty are those who feel their might,
who trip over themselves in this shimmering field.
The sullied hands grow white, and whiter.
Scorched relations hurry about
in search of the sentence, and ever more so
scratching at their itches. Squeals
dissolved in pots under their closed eyelids,
their etched faces slowly drain of language.
Their weathered skin awaits contact,
but the wind peels away the smells alone,
in the winding darkness. Seeds form
on the tips of their tongues, with no one to tell.
Every seventh day they spit, and examine it,
but nothing, everything is always the same.
After seven times seven days, let them notice
that I am still here, let them howl and wail
in my face, let them howl and wail, over
and over. I endure without a sound.
Translated by Owen Good
Amire rátalálnak, nem szabad tovább.
Darálóban izzik el e vigasztaló ima,
szeleteli magát a jó java, ha van,
ebből még talán kisülhet egy élet.
Legyen fogsora, járjon feketében,
gyűjtsön maga köré testvéreket,
szájpadján érlelődjön történet,
nézze gyanútlan a holtszürke fákat,
amíg haraggá érik harag, bűnné bűn.
Hatalmas lesz, ami érzi a hatalmat,
magába botlik e tündöklő mezőn.
Fehérlenek, fehérlenek a koszos kezek.
Kozmált rokonok szaladgálnak
keresve a mondatot, és egyre csak
vakarják, vakarják magukat. Eltakart
szemük alatt sikoltás edényekbe oldva,
lassan ürül maratott arcukból a nyelv.
Kikopott bőrrel érintésre várnak,
de csak a szagokat fejti le róluk a szél,
a sötétség széle. Nyelvük hegyén
magot érlelnek, ám nincs kihez beszélni.
Hétnaponta köpnek, ellenőrzik,
de semmi, mindig minden ugyanúgy.
Hétszer hét nap után vegyék észre,
hogy még itt vagyok, üvöltsenek
arcomba, üvöltsenek csak újra
meg újra. Én tűröm szótlanul.
Skinning / Nyúzás

In my dream we skinned a bird of prey
like a mammal. Removing its feathers together
as if they were skin or with the skin, I don’t know exactly,
only that we were sure of hand, and that underneath,
awaiting us, was a carcass of the same animal.
Our curiosity takes great care in imitating death.
Translated by Owen Good
Álmomban megnyúztunk egy ragadozó madarat,
mint egy emlőst. A tollait egyben fosztottuk le,
bőrként vagy bőrrel együtt, nem tudom pontosan,
csak azt, hogy biztos kézzel tettük, s a belsejében
egy ugyanolyan állat teteme várt ránk.
Kíváncsiságunk gondosan másolja a halált.
Sky Internals / Belülről az ég

The firmament is luminous skin,
light hums from its every scar,
the veins’ blue blurs with epidermal cells,
when the Sun approaches the horizon
and the Moon’s upper half is cast in shadow,
beacons ignite in the skin’s punctures,
drawing towards them a flurry of sail peaks,
a capsized hull emerges in the heavens,
there’s a blinding flash, as the sky surface
is plied by a freshly wetted knife,
near the two, stitched belly wounds,
shafts of cinnabar flood the body,
a tide of orange-brown fills
the stomach fluids.
Translated by Owen Good
Megvilágított bőr az égbolt,
rajta vibráló fény minden hegesedés,
erek kékje keveredik hámsejtekkel,
mikor a Nap közelebb a horizonthoz,
és a Hold pereme árnyékot kap felülről,
világlani kezdenek az átszúrt bőr pontjai,
hozzájuk tör fel minden vitorla csúcsa,
egy megborult hajó tűnik elő az égen,
villanása vakít, mert az égbolt felületét
voltaképp frissen élezett kés hasítja át,
közel a két összevarrt hasi sebhez,
sugárban ömlik a cinóber a testbe,
narancsosan barnára színezi
a gyomor folyadékait.
For This to Come Undone / Ahhoz, hogy bomoljon

You hear the goat-legged god
track the wingbeats of nocturnal
moths and gore the land with his horns,
splitting the forms’ limits.
The light of the blind sea on his ice-bare brow,
soot glowing in the gullies of his face,
his mouth a scorched pit, he swallows
objects warped with the weight of return.
He lingers discreetly beneath the feet
of mown grass, and the smell of his sweaty mane pulls
at your heartstrings. Walkers skud across the field
where you were just asleep, eyes open.
The exhausted head thuds on the threshold
of wakefulness like a chestnut, and you
reach to pick it up, then in a gesture of
generosity you turn
to one of the rucksack-wearing children,
when the howling face of god falls through their palm
and vomits up all the swallowed objects,
which once more flit and flap about.
Reach out your hand and press it
into the terrors of the night.
Translated by Owen Good
A kecskelábú istent hallod,
amint az éjjelilepkék szárnycsapásait
követi, és belehasít a tájba szarvaival,
a formák határát repesztve.
Jégcsupasz homlokán a vak tenger fénye,
arca árkaiban izzó korom,
szája felperzselt gödör, elnyeli
a viszontlátás súlyától görbe tárgyakat.
Észrevétlen lengedez a rövidre nyírt fű
talpa alatt, és izzadt sörénye szagától szíved
elfacsarodik. Kirándulók siklanak át a mezőn,
ahol eddig nyitott szemmel aludtál.
Az éberség küszöbén gesztenyeként
koppan a kimerevült fej, és te
érte nyúlsz, majd az ajándékozás
gesztusával fordulsz oda
az egyik hátizsákos gyermekhez,
ám a sikoltó istenarc átesik tenyerén,
és kiokád minden elnyelt tárgyat,
hogy újra csaponghassanak.
Nyújtsd ki kezed, mártsd bele
az éjszaka rémálmaiba.
The Replicator / A másoló

No flesh, just a head, arms, and legs,
haste hinders nothing,
whoever’s left makes their will,
presses their questions into a bottle
and douses the whole thing in oil,
lights a fire underneath, the glass warms
and cracks, the leaking legs, arms,
and head ignite, burning
matters burn faster.
Translated by Owen Good
Nincs hús, csak fej, kar és láb,
nem gátol semmit a gyorsaság,
aki van, épp végrendelkezik,
üvegbe toloncolja kérdéseit,
és az egészet leönti olajjal,
tüzet gyújt, melegszik üveg,
reped, szivárog, lobbant
lábat, kart, fejet, gyorsan
ég, ami égetően fontos.
Fibres / Rostok

I am a scoured bone,
a discolouration on the membranous skin,
a stream beneath a deserted body,
which now, as larvae feed on its flesh,
vomits up the legion breeding within.

I am the sorrow of things,
the pronged formation of a funeral procession,
a cloven tongue in a starved stomach’s mouth of a hundred teeth,
a crushed skull.

I am filth lurking
in a notorious collector’s back garden,
inaccessible to all,
until the smell emitted by the owner’s corpse
reveals its miracle.

There’s never time to bury the remains below me,
at the heart of my pained creation.
A road cut in two, desire doomed to undo,
appetite for life is now merely appetite,
because what I would rely on, should free will exist,
no longer provides even half a helping.
Diminishing portions day by day,
and the withering draught.

I stare unmoving into the tar-grey eyes,
knots on top of knots,
fibres within the deep structure of fibres,
and in the heart of this sorry maelstrom is a black island.
Gripping a broken glass,
I’d come a thousand times over this melancholia,
but now no matter
the comedy of crows beyond the window
spreading their wings,
I am centuries away
from laughing.
Translated by Owen Good
Összekarcolt csont vagyok,
elszíneződés a hártyás bőr felszínén,
megfolyás egy magára maradt test alatt,
amely most, ahogy húsában lárvák tobzódnak,
kiokádja az eddig benne tenyésző légiót.

Vagyok a dolgok bánata,
temetési menet kajla vázlata,
kettészelt nyelv az éhező gyomor százfogú szájában,
betört koponya.

Rejtekező mocsok vagyok
egy notórius gyűjtögető hátsókertjében,
ahová nem léphet be senki,
míg szagot nem ereszt a gazda teteme,
hogy felfedje a csodát.

Sosem jut idő eltemetni a maradékot magam alá,
kínos teremtményem mélyére.
Megfelezett út, bomlásra ítélt élet és vágy,
az életvágy helyén már csak étvágy,
hisz mára fél adag sem jut abból,
amitől leginkább függenék, ha volna szabad akarat.
Egyre kisebb porciók napra nap,
meg a hervasztó léghuzat.

Rezzenetlen nézek a kátrányszürke szemekbe,
görcsök a görcsön,
rostok a rostok mélyszerkezetében,
és e szánni való fortyogás közepén fekete sziget.
Szorítva egy széttört poharat
ezerszer is elélveznék erre a melankóliára,
de most hiába
a széttárt szárnyú varjak komédiája
az ablak túloldalán,
engem évszázadok választanak el
a nevetéstől.
Dark Mass / Sötét tömeg

And if the sky’s black
earth is loosened by the sea,
by this long exalted
shimmering whirlpool,
we will build no more
pillars, will cover no
skin, just bow our heads
and wait, for the torrential mud
upon our necks to relieve
the knots.
Translated by Owen Good
És ha az ég fekete
talaját fellazította a tenger,
ez a sokáig magasztalt,
tündöklő örvény,
nem emelünk többé
pilléreket, nem takarjuk
el a bőrt, csak fejünk lehajtva
várjuk, hogy a nyakunkba
szakadó sár leoldja
a görcsöket.
I See You on the Hillside / Látlak a hegyoldalban

You live at the foot of a volcano, mother,
you come and go between the grey trees,
you sow the barren lands,
you put the helpless to work,
you sit up through the cold winter nights
to keep those who care for you warm.
All the while heeding the sound of the collapsing cliffs,
of the flowing lava, of the screeching sky,
because you know what awakening means.
Every morning you allow
the children to play on the slopes above,
knowing that at any time the ramshackle mass
might flush the quails from the pasture.
You carry this weight in you,
you are the debris of a town’s fear,
albeit you’re more liable to hate.
You’d rather not steer anyone,
but when you tire of waiting
you gather the thousands hungry for a leader
and point a silver-birch branch at the peak.
You lamb, stumbling in the dusty tumult,
bleeding, you watch the sky swim in smoke,
as in the glen a red glow rises from the woods.
Translated by Owen Good
Egy vulkán lábánál élsz, anyám,
jársz-kelsz a szürke fák között,
beveted a terméketlen földeket,
munkára fogod a tehetetleneket,
átvirrasztod a hideg téli éjszakákat,
hogy melegen tartsd, aki gondol rád.
Közben fülelsz a legörgő sziklák,
a megiramló láva, a sikító ég hangjára,
mert te ismered, mi az ébredés.
Minden reggel megengeded,
hogy a magasban játsszanak a gyerekek,
tudva, hogy a roskatag tömeg
bármikor felriaszthatja a fürjeket.
Magadban hurcolod ezt a súlyt,
törmelék vagy a városnyi rettegésből,
ám benned a legtöbb a gyűlölet.
Nem szeretnél irányítani senkit,
de amikor belefáradsz a várakozásba,
összegyűjtöd a vezetőre éhes ezreket,
és egy nyírfaággal a csúcsra mutatsz.
Te porzó tolongásban megbotló bárány,
vérezve nézed a füstben úszó eget,
míg a horhosban az erdő vörösleni kezd.
Stove and Drain / Kályha és lefolyó

What are you looking for mother, really,
what is it, as you stare through my eyes,
hanging half off the bed, under restraints,
what are you looking for, when I visit you
in hospital and you want to fix me a plate,
as if I actually were arriving to the house,
what are you looking for in the corridor,
lost in thought as I tie you to the backrest
with a bedsheet to hold you on the slope
and can finally wheel your chair outside,
what are you looking for in the sunlight,
by the bushes, in the shade of the trees,
watching the turtles in the fountain,
what are you looking for when I ask,
how all this could have happened.

What were you looking for, tell me,
as one-by-one you crumpled and stuffed
the carefully collected newspaper pages
into the hole, what were you looking for,
causing the water to stand in the bowl,
and what were you looking for sprawled
on the floor, before you were brought here,
stiff as a bone, since that day your tongue
is still grey, and I can’t brush your teeth
clean again, what were you looking for,
on the frigid living-room tiles, having fallen
behind the table where you were found,
after you had pressed charred lumps
into your mouth, scraped from the stove,
blackening every word you spoke.
Translated by Owen Good
Mit keresel anyám, mit keresel,
mégis mit a szememen átnézve,
az ágyról lecsúszva, megkötözve,
mit keresel, amikor a kórházba
jövök hozzád, és ki akarsz szolgálni,
mintha tényleg hazaérkeznék,
mit keresel a folyosón elrévedezve,
amikor egy lepedővel támlához
rögzítelek, hogy le ne bukj a lejtőn,
és végre tolom kifelé a székedet,
mit keresel a fényben, mit keresel
bokrokhoz, fák árnyékába érve,
a szökőkút teknőseit figyelve,
mit keresel, amikor megkérdezem,
ez az egész hogy történhetett.

Mit kerestél, mondd, mit kerestél
a gondosan gyűjtögetett újságok
lapjait összegyűrve és lenyomva
sorban a mélybe, mégis mit kerestél,
hogy aztán állt a víz a vécében,
és mit kerestél a hideg nappali
kövén fekve, mielőtt behoztak ide
elgémberedve, nyelved azóta is
szürke, és nem tudom tisztára
mosni a műfogsorod, mit kerestél
a kihűlt csempén otthon, az asztal
mögé esve, ahol megtaláltalak,
miután szádba tömted a kályhából
kikapart, elszenesedett darabokat,
befeketítve minden szavad.
Dark as Air / Légsötét

The skin has gone bone-grey,
a plastic bag bulging with your final months,
a hospital wind whistles about

your son’s chest, and with it the vapour
that left your lungs,
the anguish of dementia.

The rib-tickling silence falls,
these gaping mouths are the devil, you’d say,
but they’re perfectly calm,

godless. The only woman
I can’t deny
is you, my eternal darkness,

now that you’re past it all.
You leave behind a single serial number,
a file, and I don’t know that either.

The four walls begin to spark,
I’ve been told to go in, to see you,
but I already made you say goodbye.

Then to collect your bag.
Because a light shining up at the sun
won’t be seen from the sky.

Nobody will ever tell
who you were then. Now I’m covered
in dirt and forever blind.
Translated by Owen Good
Csontszürkére vált a bőr,
telepakolva a véghónapok szatyra,
kórházi szél szisszen be

fiad mellkasába, és vele a pára,
ami tüdődből távozott,
a dementáltak szorongása.

Majd beáll a kacagtató hallgatás,
te ördöginek mondanád,
de halvérű itt mind, aki tátog,

istentelen. Az egyetlen nő,
akit el nem tagadhatok,
te vagy, örök sötétségem,

ha már túl is mindenen.
Utánad egyetlen iktatószám,
akta, és azt sem ismerem.

Szikráznak körben a falak,
mondják, menjek, nézzelek,
de már elbúcsúztattalak.

Akkor vigyem a szatyrodat.
Az ég felől láthatatlan úgyis,
ami a nap irányába ragyog.

Hogy ki voltál annakidején,
nem meséli többé senki. Most tiszta
kosz és már örökké vak vagyok.
Was, Could, Will / Volt, lehet, lesz

Where’s it headed, how long will it last,
mother, this organised disorder,
in which existential verbs constantly spin,
they nip, they pin, they go for the throat,
they pound, they mutter, they stumble,
they reel me in and drop me to flounder
on the dry soil of a dark bed.

Because missed opportunities need balancing,
there’s only ever just one last meeting,
but that one repeats a hundred times more,
in a hundred different ways and just the same.
I turn up on our doorstep, your gaze
pulls me in the window, through the walls,
and there you wait, in two forms, muted.

You and yourself lie side by side.
The weight of the damned on your naked body,
either sweating or just bathed by someone,
but behind you, you’re still bundled up asleep.
The living room and bedroom all around
are piled high, as if the donations
were arriving by the lorry-load.

Boxes in all directions, boxed
assortments of southern fruits, and seeds,
and unripened, hibernating foetuses.
How will you ever eat so much,
I ask, and before long I want to cook
so that you get a doubly good feed, and
that the good can set in, before the rot.
Translated by Owen Good
Mire irányul, meddig tart, anyám,
ez a megszervezett rendezetlen,
amiben a létigék rendre elforognak,
rognak, fognak, torkon ragadnak,
morognak, kopognak, toporognak,
kihalásznak, és a parton ledobnak,
hadd vergődjek a sötét ágy szárazán.

Mert pótolni kell az elmaradtakat,
mindig csak egy utolsó találkozás,
de még százszor ismétlődik ez az egy,
százszor is másképp és ugyanúgy.
Megjelenek a házunk előtt, tekinteted
beránt az ablakon, átsiklok a falakon,
és te ott vársz két alakban, hangtalan.

Te és te fekszetek egymás mellett.
Meztelen testeden az átkozottak súlya,
izzadás vagy valaki megfürdetett,
de mögötted még alszol bebugyolálva.
A nappali meg a hálószoba körben
telepakolva, mintha az adományokat
kamionszám idehordták volna.

Dobozok mindenhol, dobozokba
rendezett déli gyümölcsök, magok
és a beérést váró hibernált magzatok.
Hogy fogsz megenni ennyi mindent,
kérdezem, és mielőbb főzni akarok,
hogy kétszeresen is jóllakj, s egybe
fogjon a jó, mire érkezne a rothadás.
The Topography of Possible Lives / A lehetséges életek topográfiája

Though it was a mistake, you patiently waited
out the questions for the silence that fell after,
which is why, you continuously found
you were lagging behind by a metre or two
compared to where you ought to have been,
but who decides where that ought should be,
because where’s a hand when you’re behind,
and staying awhile in the ashen grey calm,
who will be the one to caress unerring faces,
who will admit that what was will do just fine.
Translated by Owen Good
Tévedés volt, de te türelmesen vártad,
hogy a kérdések után elérjen a csend,
ezért történhetett, hogy rendre egy-két
méterrel hátrébb találtál rá önmagadra
ahhoz képest, ahol lenned kellett volna,
de ezt a kellt mégis ki mondja meg,
ugyan hol nyúl érted kéz, ha lemaradsz,
és elidőzve a hamuszürke nyugalomban
ki simogat meg tévedhetetlen arcokat,
ki vallja be, hogy ami volt, az épp elég.
At the Garden Gate / A kert bejáratánál

Will you accept this final sentence
or has all come to pass that could,
is there a space in which we can echo,
or is there nothing anymore that can
rest awhile, weak and undisturbed,
where the seed outshines the flower
for still having so much to say?
Translated by Owen Good
Elfogadod ezt az utolsó mondatot,
vagy már betelt, ami be tudott telni,
van-e tér, amiben visszhangozhatunk,
vagy nincsen többé semmi, ami meg-
pihenhetne gyöngén és zavartalan,
ahol a mag virágtól szebben tündököl,
mert még annyi mondandója van?
Stayed Staring / Elzárt nézés

We know there’s no place
to go, but bones are forever
breaking in walls, plumbing
in people, so we understand
why decay is meted out daily,
at least we can’t so much as recall
what it was we just got away from:
a noose around a neck, a red-eyed
reflection, a star-studded gut and
ceiling, scarlet faces, fences,
pitholes, breasts, trips, pictures,
toys, unexpected brushes, blood…
and we’ll shut our eyes in mother,
but first of all, we ask everyone
to leave our violets bunched
on the sill, because decomposition
is where we seek solutions
to what birth actually is
and where non-existence leads.
Translated by Owen Good
Tudjuk, hogy nincs hova
tartani, de folyton törnek
csontok falban, vezetékek
emberben, ennyiből értjük,
miért jut mindennapra romlás,
legalább addig sem emlékszünk,
mitől kerültünk messzire éppen:
hurok egy nyakon, vörös szem
tükörben, csillagok hason és
plafonon, piros arcok, kerítések,
gödrök, mellek, utazás, képek,
játékok, nem várt érintések, vér…
és lecsukjuk szemünket anyában,
de előbb mindenkit arra kérünk,
hagyja a párkányra rakott
ibolyáinkat, mert a bomlásban
keressük a megoldóképletet,
hogy mi végre a születés
és a nemlét mihez vezet.

János Áfra

- Hungary -

Poetry

Like the Sea / Mint a tenger

The Bracing Start / Az éberítő elrugaszkodás

The Dawn of the Happy / Boldogok hajnala

Shimmering Field / Tündöklő mező

Skinning / Nyúzás

Sky Internals / Belülről az ég

For This to Come Undone / Ahhoz, hogy bomoljon

The Replicator / A másoló

Fibres / Rostok

Dark Mass / Sötét tömeg

I See You on the Hillside / Látlak a hegyoldalban

Stove and Drain / Kályha és lefolyó

Dark as Air / Légsötét

Was, Could, Will / Volt, lehet, lesz

The Topography of Possible Lives / A lehetséges életek topográfiája

At the Garden Gate / A kert bejáratánál

Stayed Staring / Elzárt nézés