Tímea Turi

- Hungary -

Tímea Turi was born in 1984 in Makó, Hungary, studied communication and Hungarian major at University of Szeged, later she bacema a PhD at the same university. She moved to Budapest in 2012, started working as an editor, later an editor-in-chief at Magvető Publishing. Her volumes of poetry: Jönnek az összes férfiak (Kalligram, 2012), A dolgok, amikről nem beszélünk (Magvető, 2014), Anna visszafordul (Magvető, 2017) és Egyszerre egy beszéljen (Prae, 2023).

“Tímea Turi is incapable of writing in a manner that can’t be understood. She beats us ruthlessly over the head with male-female power dynamics, the ongoing everyday battles with tradition, a reckoning with the mistakes of youth and old friends as we grow older. […] Turi is well adept at glancing behind the curtain of things and giving a voice to those characters whose voices are rarely heard”.

(Kincső Kovács, Alföld)

“There are consistent themes this time around too, from conflict and dynamics between men and women, to growing up while raising a child, to holding onto and losing friends. The volume is up to date in how it captures the moods and events of recent years. Tímea Turi not only looks, but observes, filtering public sentiment into her poetry. And she does so in a way that is both accessible and likeable. Even when she speaks metaphorically, we understand exactly what it is she’s talking about.”

(Dávid Lakner, Magyar Hang)

“It’s a loveable volume, perhaps because of its gentleness which props up the unexpected moments of darkness and brutality. […] The reader can be grateful to Turi for so deftly producing such witty, quotable lines. […] This is a poetic product where the creator feels the full responsibility and weight of speaking out. We can rejoice in the momentary order which she creates with the strength of her poetry.”

(András Toroczkay, Magyar Narancs)

“In addition to the elements of faith and speech that keep us in their grip, there is also an entirely everyday activity at play in the volume: keeping order. We can defend ourselves against decay, collapse, chaos both external and internal, by reorganizing things, and this certainly included manual labor. A keeping of external order can be reflected on our internal order as well. The most popular poems of this new volume will probably be these poems about order (should we call them “homemaker poems”?), because they treat their subjects with humor and irony, while many also confront prejudices.”

(Edit Domján, Élet és Irodalom)

“A fumbling summary: the female voice, while relating the plot of male stories, finds her own style. Her own style in the sense of Rilke’s or Péter Nádas’ own death, or even Imre Kertész’s own language. And primarily in its tone, not its point of view.”

(Sándor Bazsányi, Élet és Irodalom)

“Turi’s poems do not derive the phenomena under review from any pre-conceived feminist or other emancipatory agenda (not that this wouldn’t be a legitimate artistic endeavor); rather, they themselves reflect on what is worth bringing up and thereby bringing out.”

(Balázs Görföl, Jelenkor)

“Tímea Turi makes us see women’s experiences, and while she grapples with the racket of communication surrounding us, her poems play, sometimes entirely frivolously, with contemplation and prayer.”

(Könyves magazine, on the best books of 2023)

More about the poet

Poetry

The History of Poetry / A költészet története

First we say goodbye to forms:
we pry the beats out one by one,
both long and short, from under
the pounding rhythm of the lines.
Next comes the stress.
We place the clattering sentences
in a sleeping car, and wave at them
in relief when the train
sets off with them. Finally comes
the harmony, the forced rhyme, and a
brief breakup letter to simile.

After all this we greet the language:
Hail! our beautiful untranslatability,
our true humanity, our stalwart Hungarianness,
shine forth, meaning, the emperor’s new clothes,
you be the form,
you be the form.
Translated by Austin Wagner
Először a formáktól búcsúzunk:
a ritmusra lüktető sorok alól
egyenként húzzuk ki csipesszel
a hosszú és a rövid verslábakat.
Azután a hangsúlyok következnek.
Hálókocsiba ültetjük a mondatok
zakatolását, és megkönnyebbülten
integetünk nekik, mikor elindul
a vonat velük. Végül a jóhangzás
következik, a rímkényszer, és egy
szikár szakító levél a hasonlatoknak.

Ezután a nyelvet köszöntjük:
üdvözlégy, gyönyörű fordíthatatlanságunk,
igaz emberségünk, erős magyarságunk,
ragyogjál, jelentés, császár új ruhája,
te légy a forma,
te légy a forma.
The History of Hungarian Literature / A magyar irodalom története

There once was a man
who thought of himself:
I am good just as I am.
He raised his glass, and he said:
Let us drink to who we are.

But then came another man
who claimed the first was wrong.
He raised his glass, and he said:
First let us change,
and only afterward talk.

But then came a third man
who claimed the second was wrong too.
He raised his glass, and he said:
it is talk itself which is the instrument of change.

And then came a woman, and she said:
what is wrong with you all,
you’re just talking in circles,
who’s going to do the washing?

And then came the fifth, and upended the table:
decide already, are you drinking or talking!
But the sixth was already knocking at the door:
judge, and you will be judged.
Translated by Austin Wagner
Volt egyszer egy férfi,
aki azt gondolta magáról,
hogy úgy jó, ahogy van.
Felemelte a poharát, és azt mondta:
igyunk arra, akik vagyunk.

De aztán jött egy másik férfi,
aki szerint az első tévedett.
Felemelte a poharát, és azt mondta:
előbb változzunk meg,
csak azután beszéljünk.

De aztán jött egy harmadik férfi,
aki szerint a másodiknak sem volt igaza.
Felemelte a poharát, és azt mondta:
a változás eszköze a beszéd maga.

És aztán jött egy nő, aki azt mondta,
hát ti nem vagytok normálisak,
csak beszéltek összevissza,
de ki fog elmosogatni?

És aztán jött az ötödik, és felborította az asztalt:
döntsétek el, hogy akkor most isztok vagy beszéltek!
De közben már kopogott az ajtón a hatodik:
ítélkezzetek csak, és majd rólatok is ítélnek.
Land of Ten Million Poets / A tízmillió költő országa

When the table’s half-cleared
and you’re pouring another glass
over dessert-crumbed napkins to unwind:
the host pulls out his poems.

How many folders in how many flats?
How many old diaries buried in the past,
how many torn-out pages?
How many overflowing, inexpressible moments,
stuck with crescent coffee stains?

But who am I to laugh at you,
at clumsy rhymes, bad metaphors crooned into the microphone.
I too was a teenager once, but none of you have grown up yet,
despite your graying hair.

Settling down did you no good,
the old transgressions will compel the words.
You speak out, but that will not make
the word yours, and certainly not its meaning.

The host looks up, and waits.
He still doesn’t know what reaction he’d like,
and with our encouraging smiles frozen in place,
he wordlessly turns the page. And just keeps turning.
Translated by Austin Wagner
Mikor félig leszedve már az asztal,
és a süteményes szalvéták fölött
még töltesz egy pohárral, és elengednéd magad:
a házigazda előveszi verseit.

Hány mappa lapul hány lakásban?
Hány múltban eltemetett régi napló,
hány kitépett noteszlap?
Mennyi túlcsorduló, megfogalmazhatatlan pillanat
ragadt a félköríves csészefolt alá?

Én nem tudok nevetni rajtatok,
ügyetlen rímek, mikrofonba búgott rossz hasonlatok.
Én is voltam kamasz, de ti nem nőttetek még fel,
a hajatok hiába őszül.

Hiába állapodtatok meg,
a régi tévedések szóra bírnak.
Pedig hiába mondod ki, a szó attól még
nem lesz a tiéd, és a jelentése pláne.

A házigazda felnéz, és kivár.
Még nem tudja, milyen hatást szeretne,
s míg arcunkra fagy a biztató mosoly,
ő hangtalan lapoz. És csak lapoz.
Meeting a Young Girl / Találkozás egy fiatal lánnyal

If ever we met, she’d have nothing to answer for.
But I would have some advice all the same: do it differently.
Learn to drive and swim in time,
to wake early and lead a publication.
Learn to use your body,
in fact: learn that your body is you.
Learn to make mistakes. And don’t keep a diary.
Don’t pull your hand away. Get on the bus.
Don’t wear blue with brown, or at least
pay attention to the shades.
Be careful with neon colors.
Lose your virginity early,
fall in love later.
And don’t treat everything like an assignment.
If you mess up, I’ll be the one to pay the price.
Translated by Austin Wagner
Ha találkoznánk, nem kérhetne számon semmit.
Nekem mégis volna pár tanácsom: csinálja máshogy!
Tanuljon meg időben vezetni és úszni,
korán kelni és kiadást vezetni.
Tanulja meg használni a testét,
egyáltalán: tanulja meg, hogy a teste ő.
Tanuljon meg hibázni. És ne írjon naplót.
Ne húzza el a kezét. Üljön fel a buszra.
Ne hordjon kéket barnával, vagy legalább
figyeljen az árnyalatokra.
Legyen óvatos a neonszínekkel.
Veszítse el a szüzességét korán,
legyen szerelmes később.
És ne csináljon mindent feladatszerűen!
Ha elrontja, az árát én fogom fizetni.
In the Kitchen / A konyhában

Our husbands were chatting, nothing new there,
            so off to the kitchen we went.
We didn’t discuss it, but still we knew
            what our lives mean, and have meant.
Around us the house, where before we arrived,
            both joy and misgivings had dwelled.
On seeing I’d washed the windows already,
            You praised me, “you’ve done so well!”

You saw the work, and I beamed with pride,
            though the credit should not have been mine.
I said not a word ‘bout the help I had hired,
            who was keeping our life in line.
The setup is such that we don’t always meet,
            she has her own key to our flat.
It is actually she, not I, who knows
            where to put this, and where to find that.

Running this household is my domain,
            and yet my involvement is scant.
I still haven’t learned from my mistakes,
            I can’t even water the plants.
This space is mine, but I’m not the one
            who cooks and cleans all day long.
I do not think of myself as a slave,
            nor that men are all monsters or wrong.

Our husbands still chatted, nothing had changed,
            but there was a moment out in the kitchen:
In my confusion I wiped down the counter
            to keep it in pristine condition.
Yet again, I’m afraid, I had not the courage
            to honestly share the state I was in.
Once we had done the big winter cleaning,
            the great freezes that came could not win.

A moment, that’s all, of us in the kitchen,
            the countertop gleaming and fresh,
You too kept quiet about how the days
            into terrible loneliness stretch.
For all of us know, and all too well,
            about absence and lack, about stains.
Behind everyone is an unseen hand
            that keeps order in all that remains.

Our husbands all read the same papers,
            but to different opinions they cling.
We returned bearing trays of hors d’oeuvres,
            from each other we’d learned not a thing.
The window, it’s almost invisible,
            in the light we laughed among shelves.
For as long as our husbands were chatting,
            we did not speak of ourselves.
Translated by Austin Wagner
Amíg a férjeink beszélgettek,
mi kimentünk a konyhába.
Nem beszéltünk róla, de tudtuk,
egyikünk sem él hiába.
Köröttünk a ház, amiben előttünk
            is öröm és kétely lakott.
Te megdicsértél azért, hogy látod,
            már lepucoltam az ablakot.

Te láttad, és én büszke voltam,
            pedig ez sem volt az én érdemem.
Nem mondtam el, de egy bejárónő
            tartja rendben az életem.
Van úgy, hogy nem is találkozunk,
            a lakásunkhoz kulcsa van.
Igazából ő – és nem én tudom,
            hogy hol az égő és hol a csavar.

Ez a háztartás az én birtokom,
            de igazából ehhez sincs közöm.
Még nem tanultam a hibáimból,
            a virágokat sem én öntözöm.
Ez a tér az enyém, de nem én
            porolom ki a szőnyeget.
Nem gondolom, hogy szolga volnék,
             s hogy minden férfi szörnyeteg.

Amíg a férjeink beszélgettek,
            a konyhában volt egy pillanat:
zavaromban letöröltem,
            hogy tiszta legyen, a munkalap.
Már megint nem volt bátorságom
            elmondani, hogy hogy vagyok.
A téli nagytakarítás után
            hiába jöttek a vad fagyok.

Egy pillanat, amíg a konyhában álltunk,
            és a munkalap ragyogott,
Te sem beszéltél arról, hogy néha
            magányosak a nappalok.
Mindannyian ismerjük
            a hiányokat, a foltokat.
Mindenki mögött egy láthatatlan
            kéz tartja rendben a dolgokat.

A férjeink ugyanazt olvassák,
            de mást gondolnak egymásról.
Mi visszatértünk tálcányi sóssal,
            és semmit sem tanultunk egymástól.
Az ablak, mintha láthatatlan
            volna, fényben nevettünk.
Amíg a férjeink beszélgettek,
            addig se magunkról beszéltünk.
Song for Unseen Work / Dal a láthatatlan munkáról

If I would get back all those hours
I’d spent separating the trash
and taking it out to the bins;
the hours on all fours
cleaning the rug before guests arrived;
and again after they’d left;
the hours spent managing appointments
and looking into all the paperwork;
the hours spent writing into my calendar
what I spend the other hours doing;
when I shamefully called a housecleaner,
but had cleaned everything already
so she’d have nothing to say against me;
the hours spent changing sheets;
then changing them again;
the hours folding laundry (so much laundry!),
quickly, to avoid the ironing;
and then ironing all the same;
and I put it away and I set it out,
and I filled up the basket
and I emptied the basket;
the hours spent ferrying the child around
because I was still needed;
and sleep wouldn’t come if I wasn’t there;
if someone someday would take those hours from me,
those hours spent pairing up lone socks,
what would remain of me?
For this time became my time,
the hours I finally became an adult,
gods! This at least,
do not take it from me.
Translated by Austin Wagner
Ha visszakapnám azokat az órákat,
amikor átválogattam a szemetet
és kivittem a kukákhoz;
amikor négykézláb matattam végig
vendégség előtt a szőnyeget;
és amikor utána újra;
amikor elrohantam elintézni,
de előtte még utánanéztem;
az órákat, amíg a naptáramba írtam,
mit csinálok majd a többi órán;
amíg szégyenkezve takarítót hívtam,
de előtte még rendet raktam,
hogy ne érje szó a ház elejét;
amíg kicseréltem az ágyneműt;
aztán kicseréltem újra;
amíg kiteregettem (mennyit teregettem!),
gyorsan, hogy megússzam a vasalást;
aztán mégis kivasaltam;
és elraktam, és kikészítettem,
és betettem a szennyesbe,
és kivettem a szennyesből;
amíg különórákra vittem a gyereket,
mert még szüksége volt rám;
és nem tudott nélkülem elaludni éjjel;
ha egyszer valaki elvenné tőlem azokat az órákat,
amíg a félpár zoknikat összepárosítottam,
mi maradna nekem önmagamból?
Hiszen ez lett az én időm,
amikor végre felnőtt lettem,
istenek! Legalább ezt
ne vegyétek el tőlem.
Meeting / Találkozó

Years from now, once there is peace again, the mothers will return
to the playground, without their children. Because the children are children
no more: they are grown, and grown somewhere else.
The playground will be empty, but apparently untouched:
the slide, swings, water fountain, all in the same place, it’s the silence that will be
unbearable. But this isn’t true either, because everything can be borne.
The mothers will smile timidly at each other, for now
there is nothing to connect them. Where should they sit?
What should they do with themselves, now they don’t have to jump up
every two minutes with a give it back, spit it out, you’re okay.
With concave bellies and hesitant steps, they make for
one another. How is it they haven’t grown old?
They haven’t become their own mothers, their hair hasn’t faded,
their bones aren’t creaking, their teeth are tiptop, their flesh is as
loose as it was after giving birth, and that’s how it will stay. How is it
they have not aged, while in their children they have already
seen their own futures, the worst of their grandparents, so many times.
They’ll stay. They could go anywhere, it wouldn’t matter:
they’ll sit on the bench and pull out some photos. It will be quiet.
And they will recall the happy times, and they will be happy once more.
Translated by Austin Wagner
Évek múlva, miután újra béke lesz, az anyák visszatérnek
a térre, a gyerekek nélkül. Mert a gyerekek nem gyerekek
többé: nagyok, és máshol nagyok.
A tér kihalt lesz, bár látszólag minden ép:
ugyanott lesz a csúszda, a hinta, a csap, csak épp a csend lesz
elviselhetetlen. De ez sem lesz igaz, mert minden elviselhető.
Az anyák félénken mosolyognak egymásra, hiszen már
semmi sem köti össze őket. Hova üljenek?
Mit kezdhetnének egymással, ha nem kell kétpercenként
felugrani, hogy add vissza, köpd ki, katonadolog.
Homorú pocakkal, tétova léptekkel indulnak
egymás felé. Hogy lehet, hogy meg sem öregedtek?
Hogy nem lettek a saját anyáik, nem fakult ki a hajuk,
nem roppant meg a csontjuk, foguk ép, és húsuk épp olyan
laza, mint a szülés után, és már így is marad. Hogy lehet,
hogy ők nem öregedtek, miközben már a gyerekeikben is
annyiszor látták felderengeni a nagyszülők legrosszabb vonásait
és saját jövőjük. Ők maradnak. Hiába mehetnének bárhová:
a padra ülnek, és előveszik a fényképeket. Csend lesz.
És ők felidézik a boldog időket, és boldogok lesznek újra.
The Shortest Path / A legrövidebb út

Tell me, O Muse, of the man who wandered full?
You are no muse, and I’ve no mind
to talk endlessly of men.
I’m familiar with wandering, so I would rather hear stories
of something else.
When we didn’t yet dash between cities,
when conversation was putting the screws to not-yet-public monologues,
when we gathered round the roaring fire,
that was when the shortest path between two points was talk.
And Odysseus, that hairy old bloke,
still got himself lost between those two points.
Translated by Austin Wagner
Férfiuról szólj nékem, múzsa, ki sokfele bolygott?
Múzsa sem vagy, és nekem nincsen kedvem
folyton a férfiakról beszélni.
A bolyongást ismerem, ezért szívesen hallgatnék történeteket
valami másról.
Amikor még nem utaztak szélsebesen a városok között,
amikor a beszélgetés még nem nyilvános monológok kihallgatása volt,
amikor a ropogó tűz köré gyűltünk,
akkor két pont között a legrövidebb út a beszéd volt.
És Odüsszeusz, ez a szőrös pacák
mégis eltévedt e két pont között.
Men on the Shore / Férfiak partvonalon

There is no hall in the center of which they’d not feel shunted to the side.
Their hearts are a desolate courtyard forever choked by weeds,
their self-esteem a department store, every item out of stock.
Clever propaganda, that Odysseus’ greatest act of heroism was:
enduring the cries of a few women.
But men aren’t so much weak as they are afraid of weakness.
There is no front page that would recompense their grief.
They are so many! For they were raised to be victors,
just like all of their enemies.
Translated by Austin Wagner
Nincs olyan csarnok, amelynek közepén ne éreznék magukat a szélen.
A szívük kietlen udvar, amelyet folyton felver a gyom.
Az önérzetük áruház, benne hiánycikk minden termék.
Ügyes propaganda, hogy Odüsszeusz legnagyobb hőstette az volt:
elviselte pár nő rikácsolását.
Pedig a férfiak sem annyira gyöngék, amennyire félnek a gyöngeségtől.
Nincs olyan címlap, amelynél ne lenne nagyobb a bánatuk.
Annyian vannak! Hiszen győztesnek nevelték őket,
éppen úgy, ahogy az összes ellenségüket.
The Newsfeed / A hírfolyam

Odysseus set off as if he hadn’t set off at all.
Despite the distance he was always uploading pictures,
sharing check-ins from wherever he was at the moment:
the unsuspecting observer might feel
he’s one of us, just as near, just as distant,
like an old classmate living in the next city over.
But the sea, it shimmered unreal in the background,
but the streets, they were surprisingly clean.
And surely some posts were set to private,
so that nobody else could view them: just him.
Translated by Austin Wagner
Odüsszeusz úgy ment el, mintha el sem ment volna.
Hiába volt távol, mindig feltöltött egy képet,
megosztott egy bejelentkezést onnan, ahol épp volt:
a gyanútlan szemlélő úgy érezhette,
ugyanúgy köztünk van, olyan közel, olyan távol,
mint a szomszéd városban lakó régi osztálytárs.
Csak a tenger, az ragyogott valószerűtlenül a háttérben,
csak az utcák voltak meglepően tiszták.
És biztos volt pár poszt, amit úgy állított be,
hogy ne lássa senki más, csak ő.
Home, Sweet / Otthon, édes

It was easier when he wasn’t here at home.
Before then it was possible to wait for him, and the waiting
broke up the time: always one more day.
And now he’s here, and it’s harder to accept
that he is silent when he could be speaking,
and that the distance as an excuse, as an explanation,
has dissolved.
And now he’s here: sweating, eating chicken, spitting out the bones,
and we are haunted by those countless memories,
all of our stories, both separate and shared,
the doggedness, the insufferability,
and a brand new scene: him bursting through the door,
incoherently shouting his requests, artlessly,
like a child throwing a tantrum.
Yet while he was not here, our son grew up.
Translated by Austin Wagner
Könnyebb volt, amíg nem volt itthon.
Addig lehetett várni rá, és a várakozás
tagolta az időt: mindig egy nappal tovább.
És most itt van, és nehezebb elfogadni,
hogy úgy hallgat, hogy akár beszélhetne,
és a távolság mint mentség, mint magyarázat,
szertefoszlott.
És most itt van: izzad, eszi a csirkét, köpködi a csontokat,
és közöttünk ott kísért az a számtalan emlék,
külön és közös napjaink minden története,
az állhatatosság, a kiállhatatlanság,
és egy friss jelenet: ahogy beront az ajtón,
ahogy artikulálatlanul üvölt a kérőkkel, eszköztelenül,
mint egy hisztis kisgyerek.
Pedig amíg nem volt itt, a fiunk közben felnőtt.
#privatelife / #maganelet

I am a modern woman:
I defend what is green,
and I hate men.

I share and I rule.

My private life
is closed to all,
though I would like to exhibit myself.

But exposure
is a monster, hundred-armed and -stomached,
devouring and vomiting in concert.

Your enemies
attack from the front, though with blindfolded eyes,
and behind you they are so well-meaning.

Despite myself, I exist.
Translated by Austin Wagner
Korszerű nő vagyok:
védem, ami zöld,
és gyűlölöm a férfit.

Megosztok és uralkodom.

Magánéletem
nem látja senki,
bár szeretném magam megmutatni.

De a nyilvánosság
százkarú, százhasú szörny,
amely egyszerre emészt és okád.

Ellenségeid
szemből támadnak, bár bekötött szemmel,
és mögötted annyira jóindulatúak.

Tőlem függetlenül létezem.
Theater / Színház

Refined people in elegant dress
with faultless good manners
sit in the audience

to watch
as poorly-clothed figures
bicker before them.

I sometimes think
it’s all backwards:
the audience acting, and reality
up on stage;

and yet I know:
the truth is neither here nor there,
it lives only in the distance between the two.
Translated by Austin Wagner
Kifinomult emberek elegáns ruhában,
kifogástalan jómodorral
a nézőtéren ülnek,

hogy megnézzék,
ahogy rosszul öltözött alakok
veszekednek előttük.

Néha úgy érzem,
minden fordítva van:
a nézőtér játszik, és a valóság
ott van a színpadon;

pedig tudom:
az igazság sem itt, sem ott,
csak a kettő közti távolságban lakik.
Dark Matter / Sötét anyag

Poetry is dark matter, radiant.
It turns planets from their orbits
and wrenches them to itself:
now they will be the primary reality.

This is why I weep.

And because I am a woman, they will applaud me.
And they will forget me, because I am a woman.
Translated by Austin Wagner
A vers sötét anyag, ragyog.
A bolygókat eltéríti röppályájukról,
és magához rántja őket:
immár ők lesznek az elsődleges valóság.

Ezért sírok.

És mert nő vagyok, majd megtapsolnak érte.
És elfelejtenek, mert nő vagyok.

Tímea Turi

- Hungary -

Poetry

The History of Poetry / A költészet története

The History of Hungarian Literature / A magyar irodalom története

Land of Ten Million Poets / A tízmillió költő országa

Meeting a Young Girl / Találkozás egy fiatal lánnyal

In the Kitchen / A konyhában

Song for Unseen Work / Dal a láthatatlan munkáról

Meeting / Találkozó

The Shortest Path / A legrövidebb út

Men on the Shore / Férfiak partvonalon

The Newsfeed / A hírfolyam

Home, Sweet / Otthon, édes

#privatelife / #maganelet

Theater / Színház

Dark Matter / Sötét anyag